„Az én »indiánjaim« lengyelül, ukránul, németül és oroszul beszélnek”

„Padre Juan” Beregszászban

2013. július 5., 02:00 , 651. szám

Nem mindennapi vendéget fogadhatott június 29-én a beregszászi római katolikus közösség: a templomban ugyanis ezen a délutánon gyógyító-evangelizációs imaalkalmat tartott a jelenleg Argentínában misszionáriusként tevékenykedő Varga János verbita atya. Az argentin hívek által csak „Padre Juan”-nak hívott János atyával a templomi eseményt megelőzően sikerült elbeszélgetnünk, aki röviden összefoglalta az őserdei plébánián végzett szolgálat legérdekesebb pillanatait.

– A rendet, melynek Ön is tagja, nálunk, sajnos, nem sokan ismerik. Bemutatná röviden?

– A verbita rendet – más néven Az Isteni Ige Társaságát – 1875-ben alapította Arnold Janssen német származású egyházmegyés pap Hollandiában azzal a céllal, hogy tagjai külhonban teljesítsenek missziós szolgálatot, azon helyeken, ahol az egyház még nincs jelen vagy nem elég erős. A rend a világon több mint hatezer tagot számlál. Magában Argentínában – két rendtartományban – közel 130 verbita szolgál, ebből én vagyok az egyedüli magyar.

Annak, aki a rend tagja szeretne lenni, már rögtön a belépés előtt készen kell állnia a missziós szolgálatra. Az erre a kérdésre adott válasz már a jelentkezés pillanatában eldöntheti a jelölt alkalmasságát – vagy éppen alkalmatlanságát. Ha valaki érez magában elég elhivatottságot a távoli misszióban végzendő munkához, és igennel felel, belépést nyerhet a rendbe. A szándékról – még az örök fogadalom letétele előtt – egy missziós kérvényt is meg kell fogalmaznia a papnövendéknek, melyet továbbítanak Rómába, a rend központjába.

Érdekes a szolgálat helyszínének kiválasztása is: a felszentelt misszionárius három missziós területet választhat ki, melyből Rómában kijelölnek számára egyet. Miután eldőlt, hol fog szolgálni, a felszentelést követően a lelkész megkapja a repülőjegyét, majd rövid időn belül már utazik is.

Így történt ez az én esetemben is: felszentelésemre 2003. március 19-én, Szent József napján a budapesti Szent Imre-templomban került sor, majd rövidesen én is elutaztam Argentínába. 2003. augusztus 20-án érkeztem meg repülővel a főváros, Buenos Aires repülőterére, majd az ország északkeleti csücskébe, Misiones tartományba utaztam, hogy elfoglaljam szolgálati helyemet Andresito település Szent András-plébániáján.

– Milyen körülmények fogadták, s hogyan sikerült beilleszkednie?

– Meglepődtem a barátságos fogadtatáson, melyben argentin testvéreim részesítettek. Ez a barátságos viselkedés része a latin-amerikai emberek életének: bár, sajnos, igen nagy a szegénység, ez mégsem nyomja rá bélyegét az ő lelkivilágukra. Megpróbálják megtalálni az élet mindennapi szépségeit és örömét a munkában, valamint a családi és az egyházi életben.

Magyar papként természetesen tudtam, hogy a szolgálat mellett más kihívások is várnak rám: tanulnom kellett. Ez a legtöbb verbita misszionárius életének szerves velejárója: amikor kikerülnek a missziós területre, akkor az első évet úgymond inkultúrációval töltik, vagyis igyekeznek elsajátítani a helyi nyelvet, miközben a helyi kultúrával és szokásokkal is ismerkednek. Mindez fontos és szükségszerű, hiszen ezek az új ismeretek megkönnyítik a helyi lakossággal történő kommunikációt, segítenek problémáik és mindennapi életük megértésében.

Egykori spanyol gyarmatról lévén szó, nekem természetesen spanyolul kellett megtanulnom. Ez fél év alatt sikerült, és a nyelvtudás birtokában immár tudtam a lakosoknak prédikálni is. Maguk az andresitoiak egyébként nagyon vallásosak.

Ami magát Andresitót illeti: egy egészen fiatal, alig harminc éve alapított települést kell elképzelniük, mely az ország szubtrópusi, őserdőkben bővelkedő övezetében fekszik, az Iguazú-vízesés közvetlen közelében. Mikor a település és az őserdő szóba kerül, sokan elsőre indián lakosságra gondolnak. Ám ez nem egészen így van: az andresitoiak Argentína európai bevándorlóinak első- vagy másodgenerációs leszármazottai. Mikor megkérdezik tőlem, hogy az „indiánjaim” milyen nyelven beszélnek, akkor el szoktam mondani, hogy a spanyol mellett lengyelül, ukránul, németül és oroszul.

Maga Andresito egy igen nagy falu, lakossága tizenötezer fő. Emellett még kb. tíz-tizenkétezer vendégmunkás az őserdőtől elhódított földeken kialakított ültetvényeket műveli. Áldott, termékeny föld ez: Dél-Amerika híres teafajtáját, a Yerba Matet is igen nagy mennyiségben termesztik itt. Jelentős a dohány-, manióka- és kukoricatermesztés is, és igen sokan foglalkoznak szarvasmarhatenyésztéssel: Argentína világelsőnek számít a szarvasmarhahús-export területén.

Megemlítendő még, hogy míg Európában fíliarendszer (vagyis misézőhely-rendszer), addig Andresitoban kápolnarendszer van. A településhez huszonöt, egymástól kisebb-nagyobb távolságra elhelyezkedő kápolna tartozik, melynek központja a templommal is rendelkező plébánia.

– Említette, hogy az ültetvényeken dolgozókkal együtt közel harmincezer ember szolgálatát kell ellátnia. Könnyű megbirkóznia a feladattal?

– A káplánommal ketten szolgálunk itt. Nem könnyű a feladat, de Isten segítségével eddig mindig sikerült megbirkózni a nehézségekkel. Immár tíz éve vagyok kint, s viszonylag hamar sikerült belelendülnöm a munkába, melynek tekintélyes részét az utazások teszik ki. Mint említettem, huszonöt kápolna tartozik a plébániához: ezek között van olyan, amelyik egy kilométerre, és van olyan is, amelyik ötven kilométerre van a plébániától. Ezeket havi beosztásban látogatom: minden hónapban legalább ezer kilométert utazom.

Talán meglepőnek tűnhet, de a missziósok Argentínában fizetés nélkül dolgoznak: sem Róma, sem a helyi érsekségek-püspökségek, sem pedig az argentin kormány nem részesít bennünket állandó juttatásban. Ha kérvények vagy pályázatok útján sikerül némi „plusztámogatást” szereznünk, annak örülünk, de egyébként a hívek jószívű adományaiból élünk.

Nem is panaszkodom semmire, mert mindenben számíthatok az ott élőkre. Biztos anyagi támogatás hiányában azonban a fejlesztések lassúak. Pl. a plébánia még nem jutott el oda, hogy saját gépjárművel rendelkezzen, pedig a helyi természeti viszonyok folytán egy terepjáró igencsak elkelne: a kápolnák legnagyobb része ugyanis kizárólag földúton közelíthető meg. Jelenleg pickup típusú kisteherautókkal látogatom a híveimet, ami néha nagyon nehéz: ha az eső elered, és a talaj felázik, a tereprally-versenyekhez hasonló körülmények között utazunk.

Még egyelőre nem jutottunk el arra a szintre, hogy teljes mértékben önállóak legyünk. A verbitáknál gyakori, hogy amikor szabadságra mennek – mint pl. jelenleg én is –, akkor gyűjtőkörutat szervezünk, s a jó szívvel adott adományokat a misszió javára fordítjuk.

– Az elmúlt évtized során sok mindent látott és tapasztalt Argentínában. Van-e valamilyen maradandó élménye?

– Ami igazán különleges és nagyon különböző az európai szokásoktól, az a templombúcsú, melyre már hónapokkal előtte elkezdenek készülni. Nekem nagyon tetszik, hogy az argentin templombúcsú nem alakult át egyfajta körhintás-nyalókás mulatsággá. Egyházi volta mellett sokkal inkább egyfajta meghitt, családias esemény. Délelőtt minden ember – szinte kivétel nélkül – ott van a szentmisén és a körmeneten. Délután pedig óriási rostélyokon marhahússütést rendeznek, melyből a nélkülözőknek is bőségesen juttatnak. A hívek emellett jótékonysági tombolát szerveznek, melynek bevételét a plébánia javára ajánlják fel. Ezt a nagylelkű és jószívű adományt általában fejlesztésekre fordítjuk.

Nekem egyébként nagyon tetszik Argentína és az ott élő emberek. Egy teljesen más világ. Az elején nagyon érdekes volt a karácsonyi szentmise is: az elsőt pl. negyven fok melegben celebráltam. Ez a szubtrópusi klíma okán van: nyáron átlagosan 40-50 fokos hőséget kell elképzelni, de még télen is legalább harminc fok meleg van. Az évszakokat a naptár mellett a termések beéréséről lehet megkülönböztetni.

– Hogyan tölti a szabadságát?

– Mint említettem, a pihenés mellett gyűjtőkörúton veszek részt. Michels Antal beregszászi plébános meghívására ennek részeként jutottam el ide, Beregszászba is, ahol a templomban gyógyító-evangelizációs szentmisét tartottunk. Beregszász mellett van egy felvidéki meghívásom is, majd az anyaország több települését látogatom meg hasonló gyógyító-evangelizációs alkalmak keretében. Az anyaországban ünneplem majd argentínai szolgálatom tizedik évfordulóját is. A szabadságom letöltését követően utazom vissza Argentínába, ahol szeretett andrositói híveimtől el kell majd búcsúznom: új plébániát kapok ugyanis. Ez szintén egy őserdei területen van, háromszáz kilométerre a jelenlegi szolgálati helyemtől. Itt már nem lesz káplán sem, egyedüli lelkészként látom majd el a szolgálatot. Illetve mégsem teljesen egyedül: Isten velem van, s ahogy eddig, az ő segítségével a legnehezebb körülmények is áthidalhatóak.

Fischer Zsolt