Nagy Gáspár: A kincsről, ami van
A Hűség-díjas Szokolay Sándornak,
a leghűségesebb város polgárának
Hajnali szép dallamba zárt,
szívnyi szelencébe csukott,
föld mélyébe titkon rejtett,
oszthatatlan közös kincsünk.
Hogyha elvész, nemzet vész el,
s hangtalanná foszlik minden,
még a sírás szabadságát
is tagadják... azt kell hinnem
amit látnak vak szemekkel,
honnan a könny előgördül.
Mért titkolja ez az ország,
gyász vagy remény van-e fölül?
Jó volna, ha véget érne
egyszer ez a szörnyű álság,
s jönnének bátor fiai
hűségükkel, hogy megváltsák!
Árva dallam... lányka-hangon
s belénk költözik a lélek,
déli harang brongásával
szól a kórus: élek, élek!
Fűszál hegyéről a harmat
gyöngyét ajánlja az Égnek,
mekkora kincs, mikor ének
üzenhet a Mindenségnek!
„Írtam a 2000. év első napjaiban.” – eredetileg ez a mondat áll a vers végén, ami pedig Nagy Gáspárnak abba az elképzelésébe illeszkedik, hogy szereti naplószerű pontosításokkal ellátni költeményeit. Ez a gesztus mindig többlettartalmat kölcsönöz verseinek. Személyesebbé is teszi azokat. Így például A kincsről, ami van című költemény önálló gondolatvilága hozzá tud kapcsolódni Szokolay Sándor, világhírű zeneszerzőnk hangzásvilágán túl, még a művész emberi tartásához is. Így aztán egyszerre válik hangsúlyossá a két kiváló szerző egymással rokonságban álló világa. És hogy mi ez a világ? A magyar nemzet Szent István király óta keresztényi, immár több mint ezeregyszáz éves létezése. Természetesen ez a költő és a zeneszerző egész munkásságának ismeretében tud maradéktalanul megmutatkozni. Ez a vers utal a keresztény magyar világra (például a déli harangszóval), de benne az egyetemesség ugyanúgy hangsúlyos. A létezés egyetemes csodájaként kell értenünk, mikor ezt olvassuk: „ének üzenhet a Mindenségnek”…
Penckófer János