Petőfi Sándor: Golyók sivítnak, kardok csengenek…
Golyók sivítnak, kardok csengenek,
A zöld mezőt piros vér festi meg,
Csaták zajától zeng a föld s az ég,
S te hősi költő, te itthon vagy még!
Azért daloltál harci vágyakat,
Azért daloltad bátorságodat,
Hogy amidőn a harc előkerül,
Te honn a sutban gyáva szívvel ülj! –
Ilyen beszédeket tart a világ,
Rám így röpíti a gúnynak nyilát,
És én reá csak elmosolyodom,
És a magamét hozzágondolom.
Azt gondolom: csak gyönge emberek,
Nem győznek most gyalázni engemet,
S nem győznek majd dicsérni egykoron!...
Nem gondolok mást, csak ezt gondolom.
Ne magyarázza senki énnekem,
Tudom nagyon jól, hol van a helyem?
Ha itt végzem kötelességemet,
Csatába s a pokolba is megyek!
A Golyók sivítnak, kardok csengenek című költeményt – csakúgy, mint számos Petőfi-verset – nem lehet könnyen elvonatkoztatni Petőfi Sándor alakjától, illetve attól a „neki szánt” sorstól, amely közismert mindnyájunk előtt. Hát akkor ne is erőltessük ezt. Egyáltalán nem tévedünk nagyot, ha úgy olvassuk ezt a verset, ahogy megismertük szerzője életét. Hogy Petőfi Sándor, akinek Nemzeti dal című versével indul az egész forradalom és szabadságharc, bizony elviselhetetlennek érezte a távolmaradást a csatamezőtől, melyet „piros vér fest meg, és ahol valóban „golyók sivítnak, kardok csengenek”. Elviselhetetlennek érezte, hogy ő otthon „gyáva szívvel ül”. Mi, mai olvasók pedig, akik jól ismerjük a költő sorsát, szinte előre megjósoltnak érezzük e sorokat: „Ne magyarázza senki énnekem, Tudom nagyon jól, hol van a helyem? Ha itt végzem kötelességemet, Csatába s a pokolba is megyek!” És mindig rácsodálkozunk, milyen rövid idő, mindössze egy szűk esztendő telik el a vers megírásától, 1848. szeptemberétől, addig a napig, amikor is Petőfi Sándort valóban a csatamezőn éri a halál…
Penckófer János