Petőfi Sándor: Golyók sivítnak, kardok csengenek…

2014. március 13., 06:32 , 687. szám

Golyók sivítnak, kardok csengenek,

A zöld mezőt piros vér festi meg,

Csaták zajától zeng a föld s az ég,

S te hősi költő, te itthon vagy még!

 

Azért daloltál harci vágyakat,

Azért daloltad bátorságodat,

Hogy amidőn a harc előkerül,

Te honn a sutban gyáva szívvel ülj! –

 

Ilyen beszédeket tart a világ,

Rám így röpíti a gúnynak nyilát,

És én reá csak elmosolyodom,

És a magamét hozzágondolom.

 

Azt gondolom: csak gyönge emberek,

Nem győznek most gyalázni engemet,

S nem győznek majd dicsérni egykoron!...

Nem gondolok mást, csak ezt gondolom.

 

Ne magyarázza senki énnekem,

Tudom nagyon jól, hol van a helyem?

Ha itt végzem kötelességemet,

Csatába s a pokolba is megyek!

 

A Golyók sivítnak, kardok csengenek című költeményt – csakúgy, mint számos Petőfi-verset – nem lehet könnyen elvonatkoztatni Petőfi Sándor alakjától, illetve attól a „neki szánt” sorstól, amely közismert mindnyájunk előtt. Hát akkor ne is erőltessük ezt. Egyáltalán nem tévedünk nagyot, ha úgy olvassuk ezt a verset, ahogy megismertük szerzője életét. Hogy Petőfi Sándor, akinek Nemzeti dal című versével indul az egész forradalom és szabadságharc, bizony elviselhetetlennek érezte a távolmaradást a csatamezőtől, melyet „piros vér fest meg, és ahol valóban „golyók sivítnak, kardok csengenek”. Elviselhetetlennek érezte, hogy ő otthon „gyáva szívvel ül”. Mi, mai olvasók pedig, akik jól ismerjük a költő sorsát, szinte előre megjósoltnak érezzük e sorokat: „Ne magyarázza senki énnekem, Tudom nagyon jól, hol van a helyem? Ha itt végzem kötelességemet, Csatába s a pokolba is megyek!” És mindig rácsodálkozunk, milyen rövid idő, mindössze egy szűk esztendő telik el a vers megírásától, 1848. szeptemberétől, addig a napig, amikor is Petőfi Sándort valóban a csatamezőn éri a halál…

Penckófer János