Ember volt az embertelenségben

Mennyből az angyal!

2014. október 2., 07:00 , 716. szám

2014. szeptember 28-án egy nem mindennapi ember emlékét őrző táblát avatták Gálocsban. Bakajsza József, aki 1944-ben helyi bíró volt, egyetlen magyar férfit sem engedett elhurcolni a helységből a sztálini rezsim által fenntartott lágerekbe. 70 évnek kellett eltelni ahhoz, hogy méltó végtisztességet kapjon az az ember, aki feláldozta saját életét és családja sorsát honfitársai megmentéséért.

Az emléktábla állításának kiötlője Molnár László, a helyi KMKSZ-alapszervezet tiszteletbeli elnöke volt, aki saját költségből finanszírozta a tábla elkészítését. Az eseményen Brenzovics László, a KMKSZ elnöke elmondta: „ Fontos nap ez a mai, hiszen egy ember és családja sok év után végre elégtételt kapott. Bakajsza József, ember volt az embertelenségben. Mindannyiunk számára példa magyarságában, bátorságában. Az ő esete emlékeztető is, hiszen sokan már csak boldog korként emlékeznek vissza arra a szovjethatalomra, amelyben családokat tettek tönkre, férfiakat hurcoltak el, kínoztak meg, vittek táborokba.”

Ezután Bocán Nikolett és Molnár István előadásában Horváth Sándor Mert a haza nem eladó c. megzenésített versét hallhatták az egybegyűltek. A leleplezést követően Szkoropádszky Péter görögkatolikus pap megszentelte az emléktáblát, majd Kovács Attila református lelkész áldást mondott. Az ünnepséget megtisztelte jelenlétével Trieb Gergely, Magyarország ungvári konzulja, aki beszédében hangsúlyozta: „Minden népnek, népcsoportnak, kisebbségnek és többségnek megvan a maga tragédiája, a maga holokausztja. Bakajsza József olyat tett, amit nagyon kevesen tudnak: a krisztusi áldozatot felvállalva ember tudott maradni a legnehezebb megpróbáltatások idején. Bakajsza József, meghajtjuk fejünket emberi nagyságod, másokért való kiállásod és példamutatásod előtt!”

„Megható volt megállni és fejet hajtani egy olyan ember emléke előtt, aki előbbre valónak tekintette települése, közössége életét, mint a sajátjáét. Olyan érzés volt, mintha idős gyermekei előtt ma rehabilitálták volna édesapjukat, aki maga lett a sztálinizmus áldozata, mártírja. Kevés ilyen hétköznapi életpélda áll ma a fiatalok előtt. Ezért különösen fontos, hogy minden gálocsi lakos emlékében őrizze ezeket a cselekedeteket, hisz ez olyan helytörténeti adat, amiért mindannyian kihúzhatják magukat és büszkék lehetnek.” – mondta el Balogh Lívia, a KMKSZ Ungvári Középszintű Szervezetének elnöke

Az avatáson jelen voltak az egykori bíró gyermekei is, akik felidézték a’44-es eseményeket, s az azokat követő szörnyűségeket. Az öt Bakajsza gyerekből még hárman élnek: egy fiú és két lánytestvér.

– Apánk volt abban az időben a falu bírája. Épp Szlovákiából, Nagykaposról tartott hazafelé, amikor a milicisták összeszedték a faluban élő egészséges férfiakat, és bezárták őket a templom melletti zsidó lakásba. Apánk, hazaérve egyből vette a puskát, a szomszédunkkal egy baltát hozatott, a két milicistát, akik a házat őrizték, elkergette, s az embereket kiszabadította. Majd azt mondta a férfiaknak, fussanak az erdőbe, és csak akkor jöjjenek elő, ha ő üzen nekik. Vagy hatvanan lehetettek, ha jól emlékszem – mondja Bakajsza Csaba, a mártírhalált halt bíró legidősebb, most 76 éves fia. – Ezt követően megjöttek az orosz milicisták, apánkat ütlegelni, fenyegetni kezdték, de ő nem hátrált meg, s nem mondott semmit. Mivel elég jól beszélte az orosz nyelvet, s jól ismerte ezeket az embereket, sikerült elérnie a tábornoknál, hogy aláírja azt a papírt, mely igazolja: a faluban mindenki elkötelezett híve a kommunista eszméknek. Ennek köszönhetően sokáig békén hagytak bennünket. A kiszabadított férfiak is hazatérhettek, s mindenki boldog volt, hogy apánk segített a szabadulásukban. De egyszerre hirtelen minden megváltozott, azok az emberek, akikért kiállt, hátba támadták, pozíciókat ígértek nekik. Így sorban kezdtek tanúskodni ellene, hogy megfenyegette őket puskával a kezében, s emiatt nem ment senki a faluból a sztálini lágerekbe. Ezután házkutatás és letartóztatási parancs várta apánkat, s ő már tudta, többé nem jön vissza.

– Szörnyű volt annak a napnak a reggele. Gyerekként az udvaron katonákat pillantottam meg, s nagyon megijedtem tőlük. – folytatja a felidézést Bakajsza Erzsébet, a legfiatalabb gyermek. – Édesanyámat hallottam, ahogyan sír, s én rohantam a kerteken át a rokonainkhoz. Ezután apánkról sokáig nem hallottunk. Néha jött egy-két hír, hogy megszökött. Ilyenkor anyánk mindig reménykedett, hogy valahol itt bujkál az erdőben. S nekem az volt a dolgom, hogy ételt vigyek, hiszen a katonák úgysem figyelnek fel rám. Sosem találkoztam vele, bár sokáig vittem minden reggel az ételt, de nem szólhattam egy szót sem, csak egy sáncban kellett hagynom az elemózsiát. Aztán egyszer kaptunk egy idézést, hogy egy bizonyos összeg fejében kiválthatjuk apánkat. Mindenünket eladtuk, ami csak mozdítható volt a házban. De ebből mindössze csak egy találkozó sikerült, ahol láthatta anyám meg a legidősebb bátyám, mielőtt elítélik. Akkor tudtuk meg, hogy 25 évet kapott. A bírósági tárgyalás zártkörű volt, be sem mehettünk. Mindenkit, akit akkor megmentett, beidéztek tanúskodni ellene.

Bakajsza Katalin, a középső testvér mesél a szenvedésekről, folytatva a történetet:

– Letartóztatása után Ungvárra vitték, ahol többféle módon kínozták. Teljesen egészséges fogait egyenként húzták ki, majd két oldalbordáját is eltávolították. A kínzásai alatt folyamatosan a családjával rémisztgették, hangfelvételről elhitették vele, hogy a szomszéd szobában épp a fiát verik halálra, vagy lányait erőszakolják. Apánk a kínzások alatt megzavarodott. A bírósági végzésre injekciót is kapott, amitől teljesen elvesztette a józan ítélőképességét, hallucinálni kezdett. Szibériába vitték, ezt a vele raboskodó homoki katolikus paptól tudtuk meg később. Nyolc évvel letartóztatása után egy lembergi elfekvőből kaptunk levelet. Egy ungvári származású doktornő írt, ha látni akarjuk apánkat, vitessük haza meghalni. Mint kiderült, apánk rajta keresztül érdeklődött, hogy nem találkozott-e Bakajsza nevű orvostanhallgatóval. Hiszen minden vágya az volt, hogy két nagyobbik gyermeke szakmát tanuljon. Többször hazahoztuk, de mivel zavart volt az elméje, néha életveszélyes körülmények vártak minket. Sokszor baltával kergetett minket, mert nem hitte el, hogy az ő gyerekei vagyunk. Azt hitették el vele, hogy az ő gyerekei meghaltak, minket kicseréltek.. Apánk végül tüdőrákban halt meg, de halála napjáig próbált segíteni embertársain. A kórházban önként vállalta, hogy rajta kísérletezzenek a rákellenes gyógyszerekkel. Utolsó kívánsága az volt, hogyha meghal, feje fölé ne vörös csillagot, hanem keresztet tegyenek, mivel katolikus vallású. 1968 karácsony szentestéjén hozattuk haza. Az utca tele volt emberekkel, még a szomszédos falvakból is jöttek. Amikor levettük a koporsót az autóról, az emberek mind az kezdték énekelni: „Mennyből az angyal ...”

Váradi Enikő