Kosztolányi Dezső: Az első ősz

Az első ősz.

     Jaj, az de szomorú volt.

A híg eső sötéten csepegett,

és kézilámpással, rozoga pallón

ballagtak el a szótlan emberek.

Csak erre emlékszem. Még néha arra,

hogy halt meg a kertünkben egy virág,

s a zöld gyepen sárgálló délutánon

cikáztak a virgonc, fehér cicák.

De estefelé fojtott már a füstszag,

csak a gyümölcs mosolygott a rúdon,

gyertyával jártak a pincék homályán

s lopótökkel bort hoztak, úgy tudom,

a vén pohárba, esti lakomára.

Mind, mind nevettek, én voltam csak árva,

és fájt a szépség és a csillogó bor,

és fájt az ősz és a zenés szüret,

a sár, a szél, a nyár bús nevetése,

a nagymamák, kik kéklő szemüket

rám csillogtatták pápaszemen által.

És fájt az est, mikor az emberek tárt

csűrjükbe vitték a dús, szőke termést,

s rézkotlákban főzték a szilvalekvárt.

A kerti székeket is mind behozták,

és gyertya mellett a szobában ettünk,

mint temetésre, kongott a harangszó,

és a tűnő vár settengett megettünk.

Kis nyári ruháim is eltemették

egy zöld ládába, ott tavaszig sírtak,

s nyomukba – hűvös, józan, őszi tömjén –

halálosan fojtott a naftalin-szag.

Ilyenkor elfutottam a szobámba

az orvosságos-üvegek közé,

és néztem, hogy repül le néma gyásszal

az est a csapzott, tarlott táj fölé.

Kis ujjaimmal csendesen doboltam

a lágyan összeizzadt üvegajtón,

a konyhában daloltak a cselédek,

a szél valamit keresett sóhajtón.

És amikor már mindenütt sötét lett,

az ágyba megöleltem kisöcsémet.

Aztán pihegve sírtam egymagamban,

a fákra néztem, lombjuk úgy zúgott.

Titokzatosan bámultak szemembe,

mint rongyba burkolt, ázott koldusok.

A szegény kisgyermek panaszai című, Kosztolányi Dezső számára óriási sikert hozó kötetből való ez a nagyszerű költemény. Az első őszben megkapó hangon kerül elmesélésre néhány emléktöredék, de valójában az egész összefüggő beszédfolyamot egyetlen hangulat uralja. Mégpedig: a boldogsággal vegyes szomorúság; az a különleges érzés, melyben kézen fogva áll az életöröm és a halálfélelem. Mondhatni valóságos dráma zajlik le ebben a könnyen érthető beszédben. Mert tudniillik már a legelején feltűnik valami szokatlan. Vajon miért szomorú ez az emlékező? A hervadó virágban e „kisgyermek” vajon miért látja a halált, vajon miért érzi olyan „árvának” magát, miközben népes család veszi körül, és érezhető jómódban, polgári környezetben él. Erre ad magyarázatot a második szakasz, mikor az „orvosságos-üvegek” kerülnek szóba. Egy beteg kisgyermek alakja tűnik így elő, ami érthetőbbé tesz sok mindent. De mindeneken túl mégis az a sejtelem merül föl, hogy korántsem szomorú sors vár erre a kisöccsét ölelő, „pihegve síró kisgyerekre”…

Penckófer János