Vasárnapi üzenet: 2015. július 19.

2015. július 15., 09:56 , 757. szám

A pünkösd utáni vasár­napokon Jé­zus a keresz­tény hit értel­mére tanít bennünket. A saját korában tanított, s az utókorban pedig tanításának újra­értelmezésére késztet bennünket. Az evangélium ugyanis nemcsak egy egyszer lejátszódott esemény, hanem egy folyamatos újraértelmezése Krisztus gondolatainak, melyek „élet és lélek”. (Jn6,63)

Jézus csodáját a kenyérszaporításról számtalanszor hallottuk már, értelmeztük is már, és erőt is merítettünk sokszor belőle. Viszont néha el is bizonytalanít bennünket a példabeszéd… Különösen, ha másik gondolatát idézzük magunk elé: „nemcsak kenyérrel él az ember!” (Mt4,4) Hogy is van ez? Hiszen a megélhetési nehézségek idején különösen elevenünkbe vágnak ezek a kérdések.

A bibliai hagyomány több alkalommal is megmutatja, hogy az Isten földi kenyeret is biztosít az ember számára. A választott nép vándorlása idején, amikor elfogyott a kenyér „mannát adott az Úr”, mert zúgolódtak Isten ellen, és folyamatosan gyűjthették nap mint nap. (Kiv16,4) Illés közbenjárására a száreptai özvegyasszony házából nem tűnt el „a liszt és az olaj”. (1Kir17,1-7) Ezeknek a csodáknak a sorába illeszkedik az eucharisztia, melyet már Jézus „adott a világ életéért”. (Jn 6,51) A megszaporított kenyereket is beleértve láthatjuk, hogy a közös gondolat ezekben a történetekben, hogy sohasem „fogy el a kenyér” sem az adott pillanatban, sem az egyház története folyamán.

A kenyéradás ezáltal Isten bizalmat teremtő eszközévé vált. A pusztában minden nap bízni kellett, hogy újra lesz manna. Az özvegyasszonynak bíznia kellett, hogy az előző nap üressé vált liszttározóban megint lesz „sütnivaló”. Az apostoloknak bízniuk kellett (de legalább elámulni), hogy sok ezren jóllakhatnak. Az egyház pedig ámulattal figyeli, hogy liturgiáról liturgiára a kenyérből eucharisztia lesz.

Bízni kellett és kell a csodához! És elismerni, hogy az Isten legyőzi a racionalitást és magához kapcsol bennünket. Számunkra tehát a leginkább átgondolást jelentő kérdés, hogy „kenyérkeresésünk” Istenhez vezet-e bennünket? Bizonyára voltak, akik nem mentek tovább a pusztában sem. Voltak, akik Száreptából olyan helyre mentek, ahol nem volt éhség. Voltak, akik nem várták meg Jézus csodáját, s már előtte bementek a városba. Voltak és vannak, akiknek nem jelent táplálékot az eucharisztiában megjelenő Krisztus és a Krisztusban megjelenő egyház.

Mindezek az emberek „most a húsos fazekak mellett”, vagy „esetleg önelégülten” anyagi látszatbiztonságban ki tudja merre keresik a helyüket a nagyvilágban(!)… Élesen csenghetnek Kosztolányi szavai is: „Kezem kotorászva keresgél, / Hogy jaj! valaha mit akartam, / Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, / A kincs, amiért porig égtem. / Itthon vagyok itt e világban / S már nem vagyok otthon az égben.”

Az Isten üzenete azonban egyértelmű az Isten csodájában reménykedő ember számára. Azon a helyen tud aktivizálódni, ahol él a remény! Az örök csodavárás helyszínén kell maradnunk, hogy az Isten megjelenhessen és erőt, biztonságot adhasson.

Marosi István,
görögkatolikus áldozópap