Csatavesztés Augsburgnál

Egy ütközet, mely véget vetett a nyugati kalandozásoknak

A félnomád magyar törzsek – Árpád fejedelem vezetésével – 895 és 907 között sikeres honfoglalást hajtottak végre a Kárpát-medencében, melynek eredményeként nemzetünk végleges hazát lelt a maga számára. Ám már a honfoglalás befejeződése előtt, 899-ben egy magyar sereg betört Észak-Itáliába, s elődeink ettől kezdve – egészen 970-ig – megannyi hadjáratot vezettek Nyugat- és Dél-Európába. Ez volt a kalandozások kora, melynek csak a X. század második felében vetett véget egy jelentős nyugat-európai, majd egy nagy balkáni csatavesztés. Az előbbit 1060 évvel ezelőtt, 955. augusztus 10-én szenvedték el a kalandozók a németországi Augsburgnál, a Lech-mezőn.

Milyen okai is voltak a kalandozásoknak? Korábban egyszerű zsákmányszerző portyáknak tekintették a hadjáratokat, mára azonban árnyaltabb kép alakult ki róluk. A katonai akciók többségére azért került sor, mert az egymás ellen hadakozó nyugati hatalmak hívták be, szövetségesekként, ugyancsak nyugati ellenségeik ellenében a különböző magyar törzsek harcosait (megjegyzendő: törzseink az idő tájt elég laza törzsszövetséget alkottak, a fejedelmi hatalom Árpád halála után meggyengült). A hadjáratok közben természetesen pusztításokra, illetve zsákmányolásokra is sor került, de ne ítéljük el eleinket, a korabeli Európában más hadak is ezt tették. Kétségtelen, persze, hogy a megszerezhető kincsek is kellő motivációt jelentettek. Továbbá az új hazájukat frissen elfoglaló ősmagyarok azért is támadtak szomszédjaikra, hogy megmutassák erejüket, s hogy bárki kétszer is meggondolja: hadjáratot indíthat-e ellenük.

A kalandozó hadjáratok nagy többsége Németországba, Itáliába, Franciaországba, valamint a Bizánci Birodalomba irányult, egy ízben pedig őseink a Pireneusokon is átkeltek, s bekalandozták az Ibériai-félsziget északkeleti részét. Sztyeppei lovasnomád harcmodoruk meglepte ellenségeiket, s ennek köszönhetően érték el győzelmeiket. Lehetőleg kerülték a közelharcot, előnyben részesítették viszont a távolharcot: malomkerék alakzatban körbe-körbelovagló egységeik folyamatos, átütő erejű nyílzáport zúdítottak a nyugati vagy a bizánci csapatokra. Szerették a lesvetéseket: megfutamodást színlelő egységeik előre felállított csapdákba csalták az ellenséges erőket, ahol két-három oldalról is rájuk támadhattak a lesben álló csapatok. Gyakran alkalmaztak bekerítő hadmozdulatokat, s az is kedvenc „trükkjük” volt, hogy színlelt menekülés közben váratlanul hátrafordultak, és hátrafelé irányuló nyílzáporral lepték meg elleneiket, majd gyorsan visszafordították lovaikat, lecsaptak az üldözőkre, akiknek a sorai az üldözés közben már megbomlottak, és nem egyszer megsemmisítő vereséget mértek rájuk.

Az évek múlásával azonban a nyugatiak és a bizánciak egyre jobban kiismerték a sztyeppei taktikát, s figyelmeztető jelnek számított, hogy 933-ban Madarász Henrik német király – páncélos nehézlovasokból álló lovagi seregével – Merseburgnál megverte a Thüringiára és Szászországra támadó magyar csapatokat. A három esztendővel később trónra lépő I. (Nagy) Ottó német király azután hozzáfogott országa központosításához, ami eleinte – paradox módon – inkább a kalandozó hadjáratok gyakoribbá válásához vezetett, mivel a központosításnak ellenszegülő hercegek őseinket hívták segítségül saját uralkodójuk ellen. A 955-ös hadjáratra is azért került sor, mert I. Ottó első házasságából született fia, Liudolf (más forrás szerint: Luitpold) két évvel korábban szervezkedni kezdett apja ellen, s Vörös Konrád lotharingiai herceget is megnyerte a maga ügyének. Az összeesküvők 954-ben magyar katonai segítséget kértek, amit meg is kaptak, ám a kalandozók nem Nagy Ottó seregeire csaptak le, hanem Vörös Konrád politikai ellenfeleit (Brúnó kölni érseket, illetve Ragenarius grófot) támadták meg. Átkeltek a Rajnán, végigviharzottak Németország nyugati részén, Belgiumon és Kelet-Franciaországon, majd Itálián keresztül hazatértek. Ez volt az utolsó sikeres nyugati kalandozás.

A következő esztendőben azután Bajorország volt a célpont. A nyár folyamán a dunántúli harcosokat vezető Bulcsú és Súr, valamint a nyitrai kabar Lél (Lehel) seregei – különálló csapatokra oszolva – végigpusztították a bajor földet, majd augusztus elején Augsburgnál összevonták erőiket, és ostrom alá vették a már akkor is fontos délnémet várost. I. Ottó azonban kiegyezett Vörös Konráddal, és az Augsburgtól nyugatra fekvő Ulmnál összevonta frank, bajor, sváb, szász és cseh csapatait, majd megindította hadait az ostromlott város felmentésére.

Amint Bulcsúék – felderítőik útján – megtudták, hogy közeledik a királyi sereg, megszakították Augsburg ostromát, átkeltek a várostól nyugatra kanyargó Lech folyón, s felkészültek az ütközetre, melyre augusztus 10-én került sor.

A szemben álló seregek létszámáról nincsenek pontos adatok, csak becslésekre hagyatkozhatunk. Különböző vélemények szerint I. Ottó hadereje 3500 – 4000, esetleg 8000 lovagból állt, Bulcsú és vezértársai pedig 10-25 ezer harcost vezettek. A csata kezdetén egy kisebb magyar seregrész bekerítő hadmozdulatot tett, megtámadta a királyi haderő hátvédjét képező sváb és cseh egységeket, s szét is szórta azokat, ám a német tábor elfoglalása után a kalandozók idejekorán zsákmányolni kezdtek, miközben I. Ottó ellenük vezényelte Vörös Konrádot a frankokkal, a lotharingiai herceg pedig – újból összegyűjtve, és maga mellé véve a sváb és a cseh csapatokat – rárontott a zsákmányolókra. Közelharcra kényszerítette őket, ami a nehézpáncélos lovagoknak kedvezett, s bár a királyi erők is nagy veszteségeket szenvedtek – maga Vörös Konrád is elesett –, ám a küzdelemből a nyugati csapatok kerültek ki győztesen, a magyar egység megfutamodott.

Miután I. Ottó elhárította a bekerítő hadmozdulatot, frontális támadást vezényelt a kalandozók főserege ellen. Bulcsúék megfutamodást színleltek, hogy azután – visszafordulva – lecsapjanak ellenségeikre. Csakhogy a német király „nem dőlt be” a hadicselnek, sorait nem bontotta meg, hanem rendezett sorokban nyomult a magyarok felé, s közelharcra kényszerítette őket, amiből a nyugati csapatok kerültek ki győztesen. Talán az eső is eleredt, ami miatt – már ha tényleg esett – megereszkedtek az íjak húrjai, s a kalandozók nem tudták használni leghatásosabb fegyvereiket. De akár volt eső, akár nem, tény, hogy a német lovagok rohama igazi meneküléssé változtatta a színlelt megfutamodást, ráadásul a harc során foglyul ejtették mindhárom magyar vezért, akiket I. Ottó a csata után, az ugyancsak Bajorországban fekvő Regensburgban felakasztatott, hogy példát statuáljon: így jár mindenki, aki ellene tör. Ami a magyarok veszteségeit illeti, a vélemények megoszlanak a kérdésben. Korábban általános volt az a nézet, mely szerint a kalandozók katasztrofális veszteségeket szenvedtek, de ezt több mai kutató megkérdőjelezi.

Tény viszont, hogy I. Ottó – győzelmével – megszilárdította dinasztiája, a szász uralkodói ház helyzetét, nagy lépést tett előre országa egységesítése terén, s olyan tekintélyt vívott ki, melynek köszönhetően 962-ben császárrá koronázták, s ezzel megalapította a Német-római Birodalmat. A magyarok a vereség után nem indítottak több kalandozó hadjáratot nyugat felé, az augsburgi fiaskó elvette tőle a kedvüket. Bizánc felé még indítottak ugyan néhány hadjáratot, ám a 970-es arkadiopoliszi vereség után Taksony fejedelem a délnek irányuló kalandozásokat is leállította. S egy történelmi korszak véget ért.

Lajos Mihály