Kosztolányi Dezső: Azokról, akik eltűntek

A haldoklókkal csókolóztam,

az elmenőkkel cimboráltam,

izzadt hajuk simítva hosszan

ágyukhoz álltam.

Marasztaló igéket

súgtam fülükbe, mint az élet,

de hívta őket a nagy út,

és én kötöttem nékik a halálban

batyut.

A távozók

elvitték a lelkem darabjait,

csak én maradtam itt,

és most a hit

porukkal egy lett, mint avítt

ruhájuk, és széthulltak ama szók

és szájukon is megrohadt, amit

adtam nekik, a csók.

Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás.

Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás,

ki rongyban jár és vigyorog, ha szánják,

mert mindenét, mi volt, a kincs, arany,

elásta, és most a határtalan,

mély földben van,

s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát.

Barátaim,

halványodik énnékem itt a szín,

hogy szóljak erről-arról, nincsen ok,

gyakran mosolygok, többször hallgatok.

De érzem egyre, vár rám sok erős,

jó ismerős,

hűségesen vetik az ágyam ők lenn.

Ezért oly csöndes bennem már a lélek

s éjjel, ha járok künn a temetőkben,

nem félek.

A halottaival együtt élő emberről szól Kosztolányi Dezső szépséges verse. Egyes szám első személyben, vagyis saját magáról beszél e szövegi személyiség, de mi persze, felismerjük önmagunkat benne. Mert a vers igazságában osztozunk valamennyien.

Hogy mit jelent ez? Röviden azt, hogy e költői beszédben általunk megérzett szép igazként viselkedik. A széppel ölelkező igaz pedig mindannyiunké, örök. Örök emberi. Mint a hit, hogy a földi lét után mégsem a „semmi” várja az innen távozót.

Az ember földi jelenvalósága tehát kizárólag egykor elveszített rokonaival, barátaival, ismerőseivel lehet teljes. „Azokról, akik eltűntek”, úgy számol be a megnyilatkozó, mint akik magukkal vitték lelkének egy-egy darabkáját. Végső soron velük tűnt el minden, ami érték. A költemény e pontjához érve azt gondolhatnánk, hogy most egy magát szegénynek hitt ember panasza következik. De korántsem ezt kapjuk. Ez a személy magát továbbra is gazdagnak hiszi. Csak épp olyannak, mint egy „vén uzsorás, ki rongyban jár és vigyorog, ha szánják, mert mindenét, mi volt, a kincs, arany, elásta, és most a határtalan, mély földben van, s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát”.

A vers azt is állítja tehát, hogy az élet előrehaladtával válik kinccsé a folyamatos veszteség. Ezért szól az utolsó versszak az elcsendesült lélekről, a temetőktől és a halottaktól nemhogy nem félő, hanem az egykori élőkkel egyenesen találkozást remélő emberről. Mi ez, ha nem hit abban, hogy a földi élet megszűnte után nem a „semmi” várja mindazokat, akik eltűnnek erről a „halványodó színről”…

Penckófer János