József Attila: A Paradicsom életté lesz

2015. december 16., 09:47 , 779. szám

A fák megálltak mozdulatlan,

A vizek nyugtalanok lettek,

Különös zaj támadt a kertben,

Valami bántotta a kertet.

 

Egy hattyú énekelt és úszott

Hullámos, karcsú lebegőben,

Énekelt, úszott s hirtelen csak

Meghalt ott fönn a levegőben.

 

A fűszálak elszomorodtak,

Kis homlokukat eltakarták,

A bogarak szívére köd jött

S a fűszálakat összemarták.

 

Éhes lett minden, a virág is,

Melyet jó szagú szellő ápol,

A harmatból a légy kimászott

S Isten eltűnt a trónusáról.

 

Fellegbe ment, hogy majd a porban

Megsirassa szép, álnok testét.

S két ember – átkozták ők egymást

S zokogva már egymást keresték.

 

 

Egy korai – 1925-ből való – József Attila-vers ez, melynek megértését három fontos információ segíti. A „Paradicsom”, „a trónusáról eltűnő Isten” és „a két ember”. E három fontos támpont alapján az ötlik föl legtöbbünkben, hogy közvetlenül a „bűnbeesés” utáni időkről szólhat ez a költemény. Tudniillik így minden egybevág. Különösen, ha „a két embert”, azzal a bizonyos első emberpárral azonosítjuk, merthogy a Paradicsomról mindenki tudja, milyen hely. Isten „eltűnő” alakja pedig, bizonyára az emberpár bűnbeesésének következménye lehet.

Ugyanakkor a költemény címében szereplő „élet” szó összetett jelentést hordoz. Pozitív dolgot sejtet – hiszen az „élet” miként is jelenthetne negatívumot? –, és mégis mintha ennek ellentétét mutatná nekünk a vers. Az életté válás itt tulajdonképpen nyugtalanság („vizek”), bántás („kert”), halál („hattyú”), szomorúság („fűszálak”), mondhatni: csupa döbbenet. Ezért tölti el balsejtelem a „kis homlokukat eltakaró fűszálakat” például. És jogos is a feltámadt félelmük, hisz miután a „bogarak szívére köd” ereszkedett, „összemarják” a fűszálakat.

És ebben bizony felismerhető a mai és a mindenkori élet: a balsejtelem, szorongás meg félelem, miközben össze is vagyunk állandóan „marva”. Mindazonáltal mégsem gondoljuk, hogy létezhet ennél döbbenetesebben pozitív dolog. Hát még, amikor utolér a pillanat, és megérezzük: nem vagyunk feltétlenül magunkra hagyatva…

Penckófer János