Derék hazafi volt, vagy a vörösdiktatúra híve?
Egy, a Tanácsköztársaság hadseregébe belépett, a Magyarországra támadó csehszlovák és román csapatok ellen küzdő, magas rangú katonatiszt – a tanácshatalom összeomlása utáni bírósági tárgyalásán – I. Napóleon szavaival élve, azzal védekezett: ha a hazát fegyveres agresszió éri, minden hazafinak a hadseregben van a helye, bármilyen rendszer is van uralmon országában. Mindvégig vallotta: nem a kommunizmusért, hanem Magyarország területi épségéért harcolt, Kun Béláék bukása azonban őt is magával rántotta, kettétörve katonai pályafutását. Ő volt Stromfeld Aurél, a Tanácsköztársaság hadseregének vezérkari főnöke, a híres északi hadjárat irányítója.
A leendő katonatiszt 1878. szeptember 19-én, Budapesten látta meg a napvilágot német származású értelmiségi családban, Stromfeld János és felesége, Táborszky Johanna harmadik gyermekeként. A Markó utcai főgimnázium elvégzése után, 1892-ben a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémiára jelentkezett, ahol 1897-ben hadapród-tiszthelyettessé avatták. A rangos tanintézet elvégzését követően Sopronban, majd vidékünkön, Munkácson szolgált, s már főhadnagyi rangban jelentkezett a bécsi Hadiakadémiára, melynek befejezése után a közös császári és királyi hadsereg vezérkari tisztjeként, illetve a Ludovika, majd a Hadiakadémia tanáraként dolgozott.
Az I. világháború kitörése után előbb – őrnagyként – a szerb fronton harcolt, 1916 viszont már a keleti fronton találta, ahol Bruszilov cári tábornok offenzívájakor lassan, rendezetten vonta vissza csapatait, megmentve azokat a felmorzsolódástól. Majd az osztrák–magyar ellentámadás során – alezredessé előléptetve – ő vezette hadteste átkelését a Dnyeszteren, melytől keletre kibontakozott az usieckói csata. Az ütközet azonban eldöntetlenül ért véget, és a frontszakasz hosszú időre megmerevedett. 1918 januárjában azután átvezényelték az olasz frontra, kinevezték a XXVI. hadtest vezérkari főnökévé, és ebben a minőségében elérte, hogy egységei egészen a világháború végi katonai összeomlásig tartani tudták állásaikat.
A tűzszünet 1918. október 4-i életbe lépését követően, ezredesi rangban, egy magyar ezred élén hazatért, a Károlyi-kormány azonban feloszlatta szervezett, ütőképes csapattestét. Majd 1919 elején, hónapokkal azután, hogy a Károlyi-kormány „sikeresen” szétzilálta a magyar haderőt, a kapkodó politikai vezetésnek eszébe jutott, hogy mégiscsak szükség van egy hadseregre, és Stromfeldet bízták meg a hadügyminisztérium hadseregszervezői főcsoportjának a vezetésével, államtitkári rangban. Következett azonban március 21., a Tanácsköztársaság kikiáltása, mely a katonatiszt életében is jelentős fordulatot hozott.
A kormányként működő Népbiztosság első intézkedése az volt, hogy eltörölte a katonai rendfokozatokat. A döntés megdöbbentette Stromfeldet, aki nyugdíjazását kérte, és Győrbe költözött, Ferenc öccséhez. A Népbiztosság azonban hamarosan visszahívta az aktív szolgálatba a tehetséges vezérkari tisztet, aki a Magyarország elleni román támadás hírére visszautazott Budapestre, ám a felkérést először visszautasította, és csak hosszú töprengést követően fogadta el azt.
Kinevezték a Tiszántúlon harcoló csapatok vezérkari főnökévé, ahol rövidesen összefogta, megszervezte a zavaros helyzetben lévő magyar arcvonalat. Majd északnak fordult, és támadást indított a csehszlovák csapatok által megszállt Miskolc felszabadítására. Május 20–21-én ki is verte az ellenséget a gazdasági és stratégiai szempontból egyaránt fontos nagyvárosból, melynek birtokában lehetőség nyílt kibontakoztatni egy átfogó offenzívát az egész Felvidék visszafoglalására, s egyúttal a csehszlovák és a vele szövetséges román hadsereg egymástól való elszakítására. Május 30-án a magyar Vörös Hadsereg – melynek április 19. óta Stromfeld volt a vezérkari főnöke – tüzérségi előkészítés és légi csapások után, páncélvonatokat is bevetve, támadásba lendült az Ipoly és a Sajó torkolata közötti frontszakaszon. Már az első napon felszabadították Losoncot, majd súlyos vereséget mértek a Hernádtól keletre magukat beásó román egységekre, melyek fejvesztett menekülésbe kezdtek, így a magyar csapatoknak sikerült éket verni a két ellenséges hadsereg közé. Majd teljes erővel a gyengébb ellenség, a csehszlovákok ellen fordultak. Gyors előrenyomulásuk során június 6-ra visszafoglalták Kassát és Sátoraljaújhelyt, majd sorra űzték ki a csehszlovák csapatokat az újabb és újabb felvidéki városokból, köztük Rozsnyóról, Eperjesről, Bártfáról, megközelítve az ezeréves országhatárt. A csehszlovák ellentámadások pedig június 23-ra vereségekbe torkolltak.
Clemenceau francia miniszterelnök tiltakozó jegyzékeinek hatására viszont a Forradalmi Kormányzótanács parancsot adott a felszabadított területek kiürítésére.
A lendületben lévő, diadalmas seregnek adott visszavonulási parancs azután – érthetően – teljesen elkedvetlenítette és demoralizálta a katonákat, Stromfeld – tiltakozásképpen – lemondott a vezérkari főnökségről, a hadsereg pedig napok alatt széthullott. Augusztus 1-re a Tanácsköztársaság összeomlott, amiért nem volt kár, a Magyarországhoz visszakerült felvidéki területek újbóli elvesztéséért viszont igen…
1920. július elsején megkezdődött Stromfeld Aurél hadbírósági pere, melynek során az ügyészség felségárulás és izgatás elkövetésével vádolta meg a volt vezérkari főnököt, aki azzal védekezett, hogy hadserege nem a proletárdiktatúráért harcolt, hanem – mint magyar katonaság – a haza ellenségei ellen. A hadbíróság azonban végül is bűnösnek találta felségárulás bűntettében, két év és kilenc hónap börtönre, rangja és rendjelei elvesztésére ítélte, ám egy év múlva szabadon bocsátották. Rehabilitálását ellenben nem érte meg, 1927. október 10-én elhunyt.
Lajos Mihály
