Vidékünk legérintetlenebb és legértékesebb élőhelyeinek jelene és jövője

2016. május 25., 08:55 , 802. szám

Az UNESCO megbízásából és támogatásával szervezett regionális szakmai találkozót Nagyberegen a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Kutatóközpont Ökológiai és Botanikai Intézete, közösen a Beregszászi Állami Erdészettel és a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolával. A találkozó során a különböző tudásrendszereket képviselő szakemberek (erdészek, természetvédők, kutatók) és az erdőt használó helyi lakosok osztották meg tudásukat, tapasztalataikat a vidékre jellemző ártéri tölgyesek helyzetével és várható jövőjével, az erdőgazdálkodás ökológiai szempontokat szem előtt tartó lehetőségeivel kapcsolatban.

Május 20-án a Nagyberegi Református Líceum könyvtárában találkoztak és folytattak hasznos eszmecserét a résztvevők, közöttük a Magyar Tudományos Akadémia részéről Molnár Zsolt, az MTA doktora, a Vácrátóton működő Ökológiai és Botanikai Intézet tudományos tanácsadója, Horváth Ferenc, az Ökológiai és Botanikai Intézet erdőökológiai kutatócsoportjának tagja, valamint a rendezvényt megszervező rafajnaújfalui Demeter László PhD-hallgató, aki a Beregi-sík ártéri erdőinek a dinamikáját, faállomány-szerkezetét és hagyományos használatát kutatja, továbbá kutatótársa, Csicsek Gábor a Pécsi Tudományegyetemről, aki a Dráva-síkra ugyancsak jellemző, a beregihez nagyon hasonló ligeterdőket kutatja. Jelen volt a Beregszászi Állami Erdészet részéről Mihajlo Lakatos igazgató, Marinec Viktor vezető erdőgondnok és Bihari Béla erdőgondnok-helyettes, a magyarországi Csonkabereg képviseletében pedig Lesku Balázs, a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságnak a beregi tájért felelős munkatársa, valamint Csekő József beregdaróci nyugalmazott erdész, aki csak saját földjén 150 hektár tölgyerdőt telepített, és annál jóval többet kezel. A helyi lakosokat Balog Béla nagydobronyi természetjáró és horgász képviselte. Részt vett a találkozón az Ungvári Nemzeti Egyetemről Roman Kish botanikus, az említett élőhelyek elismert kutatója, a beregszászi Rákóczi-főiskoláról Balog Nóra, illetve Ráti Réka fiatal kutatók és Ljubka Tibor, a főiskola Fodor István Kutatóintézetének segédmunkatársa, ott volt még Szanyi Szabolcs, a Debreceni Egyetem doktorjelöltje, aki a beregi térség fitofág rovarközösségeit kutatja, valamint Katona Krisztián, az UNE biológushallgatója, aki ugyancsak rovarkutató.

A konferencia kezdetén Mihajlo Lakatos köszöntötte a résztvevőket, hangot adva azon reményének, hogy a kutatói érdeklődés talán megkönnyíti az ártéri tölgyerdők megőrzését Kárpátalján. Hangsúlyozta, hogy fontos lehet a sajtón keresztül ráébreszteni a közvéleményt arra, hogy mekkora értékkel rendelkezünk például a Beregszászi járásban.

Dr. Molnár Zsolt Pro Natura díjas kutató bevezető előadásában beszámolt az általa irányított kutatócsoport munkájáról. Ő a Hortobágyon és Közép-Ázsiában kutatja, hogy a pásztorok ökológiai ismereteiből, azaz a nem könyvből tanult ún. hagyományos ökológiai tudásából mit lehet felhasználni a mai természetvédelemben vagy környezeti nevelésben. A bevezető előadást követően csoportbeszélgetéseken vitatták meg, hogy milyen problémákkal néznek szembe a táj ártéri keményfás ligeterdői, mik az erdőgazdálkodás kilátásai, és milyen jövő vár ezekre a különleges ligeterdőkre.

A rafajnaújfalui Demeter László, a Pécsi Tudományegyetem doktorandusz hallgatója a konferencia kapcsán elmondta, hogy jelenleg Európában az élőhelyek természetvédelme kapcsán mutatkozó tudáshiány jelentős. A helyzeten sokat javítana, ha a helyben élő emberek táj- és növényzetismeretét is elismernénk, megismernénk, és a helyi emberekkel együttgondolkodva, együttdolgozva igyekeznénk örökségünket megvédeni. Egy ilyen felmérést végez ő Kárpátalján az itt élő lakosság erdőismeretével kapcsolatban a Magyar Tudományos Akadémia elismert kutatóinak segítségével, amely része az UNESCO által végzett, úgynevezett IPBES világszintű kutatási programnak.

Dr. Molnár Zsolt a kutatás célját magyarázva hozzáfűzte: „Ha meg akarjuk érteni a természet működését, a gazdálkodást, akkor nem elég csak a tudomány eszköztárára támaszkodni, hanem a helyi emberek gyakorlati tapasztalata is fontos. A mostani konferenciának is egyik célja a helyi erdészek, gyakorló erdőhasználók, a falubeliek ismereteinek összegyűjtése és az említett programba történő beillesztése. A nagyberegi konferencia tapasztalatai is beépülnek egy Demeter László által írt tanulmányba, amely nyár végén megjelenik majd Párizsban, az IPBES egyik kötetében.”

A konferencia második napján Marinec Viktor és Bihari Béla erdészek vezetésével felkeresték a résztvevők a Nagybereg környéki, a Borzsa által rendszeresen elöntött ártéri ligeterdőket. Elsőként a 70-80 éves tölgyfákból álló Cábár nevű erdőrészt Kovászó és Nagybereg között, ahová a pásztorok rendszeresen beterelik delelni a szarvasmarhát. Második állomásént a védett, 170 éves és annál is idősebb, 45-50 méteres tölgy- és kőrisfákból álló Atak-köz nevű dűlőben lévő erdőt nézték meg a szakemberek, végül a helyi lakosság által Anóc-közként ismert egykori fás legelőn át jutottak el a Györke nevű erdőrészbe, amely egy valódi őserdő képét mutatja – mai szóhasználattal erdőrezervátum –, ott semmilyen erdészeti tevékenységet nem folytatnak.

Különösen a Györke érintetlensége, őserdőjellege az, ami páratlanul értékessé teszi a sok esetben több száz éves famatuzsálemeket is rejtő erdőrészt. Ott beavatkozás híján a természetes folyamatok uralkodnak. Ehhez hasonló korú és természetességű ártéri erdők ma már csak nagyon kevés helyen és pici foltokban fordulnak elő Európában. Demeter László elmondta, hogy az erdészeti beavatkozás alatt álló erdők jellemzik ma már Európát, ezen belül Magyarországot is. Ezek az erdők a legtöbb esetben homogén faállomány-szerkezettel jellemezhetőek, amelyekben a legtöbb fa egykorú, így hiányoznak belőle a különböző lombkoronaszintek. Az egész Európában elterjedt német típusú erdőgazdálkodásra jellemző a monokultúrás, egy-két fafajt preferáló, mezőgazdaságszerűen tervezett, művelt erdő. Ha bemegyünk egy ilyen társulásba, nem lehet megmondani, hogy mi lehetett ott korábban a természetes. A nagyberegi Györke nevű erdő egy kincs, ahol különböző fafajokat lehet felismerni a felső lombkoronaszintben, a felsőn kívül vannak még alsóbb szintek, és a cserjeszint is nagyon jól fejlett. Továbbá jelentős mennyiségű holtfa van felhalmozódva, ami fontos élőhelye az erdő különböző rovarfajainak, gombáinak, moháinak. Hasonló állapotok uralkodhattak az eredeti őserdőkben ezen a tájon, a mai ismereteink szerint.

Horváth Ferenc erdőökológus kutató hozzáfűzte: „Ez az erdő minden szempontból változatosabb, mozaikosabb, ligetesebb a korábban látottaknál. Az ilyen helyeken lehet leginkább találkozni különlegesen ritka állatfajokkal. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, hogy a turisták egy idegen városban elsősorban nem a lakótelepre mennek, ami strukturált, rendezett, hatékony, hanem a citybe, ami izgalmas, tele van zugokkal, sikátorokkal és kis üzletekkel. Ez az erdő ugyanígy őrzi a természet ősi változatosságát és izgalmasságát. Itt a holtfát nem viszik el az erdészek, ami különleges életközösségeket tart életben. Ez az ősi állapotban hagyott erdő amiatt is fontos, hogy tudnunk kell, mindig jönnek új kihívások az erdőink számára is, amelyeknek meg kell felelni. Egy változatos rendszer minden esetben rugalmasabban reagál akár egy inváziós nyomásra más fajok részéről, akár a klímaváltozás okozta hatásokra. Ezeket nekünk, kutatóknak érdemes figyelni, mert okosabbak lehetünk ezáltal a jövő megsejtése terén, így remélhetőleg még időben meg tudjuk majd hozni a szükséges döntéseket.

Ahhoz viszont, hogy a lehető legjobb döntéseket hozzuk térségünk természeti öröksége kapcsán, nem engedhetjük meg magunknak, hogy figyelmen kívül hagyjuk a helyben élő emberek gazdag tudását a táj erdeiről.”

Badó Zsolt