A legyőzöttek győzelme

Az a novemberi hajnal…

2016. november 2., 08:40 , 825. szám

1956. november 4-nek hűvös, ködös hajnala nem a hajnalhasadást hozta el Magyarország számára. A Budapest fölé boruló ólomszürke égbolt alatt – mely szinte kiábrázolta az elkövetkező komor napok, hetek, hónapok, évek nyomasztó légkörét – a magyar főváros köré acélgyűrűt vonó szovjet csapatok általános támadást indítottak a forradalom leverésére, és a szabadságarcosok hősies küzdelme ellenére el is taposták az újjászülető demokrácia és a felderengő nemzeti függetlenség virágait. De mi is történt az alatt a csaknem két hét alatt, mely elválasztotta egymástól a verőfényes október 23-át a nyirkos november 4-től? S mit adott Magyarországnak 1956 fájdalmasan szép forradalma?

Miután 1956. október 23. estéjén a sztálinista rendszer elleni békés tüntetés fegyveres forradalomba csapott át, október 24-e hajnalán szovjet harckocsik jelentek meg Budapesten. Nem Gerő Ernő pártfőtitkár, sőt nem is Hegedüs András miniszterelnök hívta be őket (bár egyik ízig-vérig sztálinista politikusnak sem volt ellenére a dolog), hanem Tyihonov altábornagy, a magyar honvédelmi miniszter mellé beosztott szovjet katonai főtanácsadó. A szovjet főtiszt – a Varsói Szerződés vezérkari főnökével, Antonov hadseregtábornokkal való egyeztetést követően – már a késő délutáni órákban mozgósította a Cegléden, illetve Székesfehérvárott állomásozó szovjet egységek egy részét, s a fővárosba vezényelte azokat, hogy leverjék az „ellenforradalmat”. A Gerő–Hegedüs klikk természetesen egyetértett az intézkedésekkel, s mind a magyar, mind a szovjet vezetők szentül meg voltak győződve arról, hogy a harckocsioszlopok puszta látványa lehűti a rebellis magyarokat. Ám nem így történt. A forradalmárok több helyütt is golyózáporral, illetve Molotov-koktélokkal fogadták a Budapestre behatoló páncélosokat, melyek a váratlan ellenállás láttán visszavonultak. Többük személyzete pánikba is esett, s hogy minél könnyebben visszafordulhassanak, tankjaikról lecsatolták a magukkal vontatott lövegeket, az összecsapások helyszínein hagyva azokat, így értékes nehézfegyverekkel „ajándékozták meg” a magyar szabadságharcosokat.

Az elkövetkező napokban azután újabb szovjet páncélos egységeket irányítottak Budapestre, köztük nemcsak Magyarországon állomásozó csapatokat, hanem a Szovjetunió területéről átvezényelt erőket is. A főváros forradalmával azonosuló vidék népe több városban is úttorlaszokat emelt, hogy lassítsa az ellenséges hadoszlopok előrenyomulását, sőt a Tiszántúlon és a Duna–Tisza közén fegyveres összecsapásokra is sor került. Az igazán jelentős harcokat azonban Budapesten vívták meg, heves küzdelem folyt például a legendássá vált Corvin közben, a Széna téren, a Nagy-budapesti Pártbizottság Köztársaság téri pártházánál (erről majd később), vagy éppen a Kilián laktanyánál. Az utóbbi helyen a forradalom kezdetén összetűzések is történtek a katonaság és a Corvin közi ellenállók között. Ám a „rendteremtés” céljából odavezényelt Maléter Pál ezredes tapogatózni kezdett a forradalmárok irányában, s megismerve céljaikat, fegyverszünetet kötött velük, feletteseinek pedig megüzente: meggyőződött róla, hogy a felkelők nem banditák, hanem hazafiak, megtagadta a parancsot, hogy harcoljon ellenük, sőt ezt követően együttes erővel lőtték a körzetbe behatoló szovjet csapatokat. S általában véve is, a néphadsereg egységei ritkán kerültek összeütközésbe a szabadságharcosokkal. A honvédség vezérkara kapkodott, a katonák pedig nem akartak tüzelni magyar testvéreikre, ehelyett sok esetben egyénileg vagy tömegesen, de átálltak a szabadságharcosok oldalára. Még a Honvédelmi Minisztériumban és a vezérkari főnökségen is megoszlottak az álláspontok: miközben több ezredes, illetve tábornok megrögzött sztálinistaként szemben állt a forradalommal, addig az alacsonyabb beosztású tisztek az ellenállókkal rokonszenveztek. Október 30-án pedig a minisztériumban is megalakult a forradalmi katonatanács, követelve az ÁVH lefegyverzését, illetve a szovjet csapatok Budapestről, majd egész Magyarországról való kivonását.

S még a szovjet katonák között is akadtak, akik szimpatizálni kezdtek a szabadságharcosokkal. Oroszul jól beszélő magyar fiatalok már a forradalom első napjaiban igyekeztek meggyőzni a harckocsik legénységét, hogy szó sincs ellenforradalomról, nem fasiszta zsoldosok támadtak a Magyar Népköztársaságra, akiktől – úgymond – meg kell védeni a magyar népet, hanem épp ellenkezőleg, maga a nép küzd a jogaiért. Október 25-e délelőttjén három páncélos személyzetére is hatott az agitáció, majd valaki a tömegből felvetette, hogy együtt vonuljanak a Kossuth térre, a Parlament elé, tüntetve a szabadságért, az orosz–magyar barátság jegyében. Így is történt. Ám miután a térre értek, a Földművelésügyi Minisztérium, az Építésügyi Minisztérium, valamint az Országház (ma: Szófia) étterem tetejéről golyózápor csapott a békésen tüntető tömegre, megölve 100-150 embert, s megsebesítve még többeket. Máig sem derült ki, kik adták ki a tűzparancsot, s kik voltak a fegyveresek. Minden bizonnyal vagy a Rákosi-rendszer rettegett karhatalmának, az Államvédelmi Hatóságnak (az ÁVH-nak), vagy egy szellemében ahhoz hasonló alakulatnak a tagjai voltak a tettesek, s a vérengzés napja „véres csütörtökként” vonult be a történelembe (október 25-e ugyanis 1956-ban csütörtökre esett). A lakosság haragja természetesen az egekig csapott, egész Budapest visszhangozta az új jelszót: „Gyilkos az ÁVH! Vesszen az ÁVH!” S a felbőszült tömegek több helyütt is meglincselték a kezükbe került karhatalmista tiszteket – hacsak felkelőcsoportok közbe nem léptek, védőőrizetbe véve az ÁVH-sokat.

Ugyancsak október 25-én szovjet pártküldöttség érkezett Budapestre, hogy tárgyalásokat folytasson a magyarországi helyzetről a magyar párt- és állami vezetőkkel. Gerő az „ellenforradalmi puccs” fegyveres erővel való leverését szorgalmazta, míg az előző napon – a népharag lecsitítása végett – miniszterelnökké kinevezett reformkommunista Nagy Imre minden további vérontást ellenzett, s gazdasági és politikai reformokkal akarta lecsillapítani a forrongó népet. A szovjet delegáció Nagy Imre kibontakozási terve mellett tette le a voksát. Gerőt leváltották a pártfőtitkári tisztségről, s a Rákosi börtönét megjárt Kádár János lépett a helyére. Három nappal később pedig – Hruscsovval folytatott telefontárgyalása során – a miniszterelnök megegyezett a szovjet pártfőtitkárral, hogy megszabadulhat sztálinista ellenfeleitől. Gerő, két leváltott minisztere, majd további 25 keményvonalas politikus távozott a Szovjetunióba, emigrációba, a reformer kormányfő pedig megalakította új kormányát, melyben két nem kommunista, hanem volt kisgazdapárti politikus is helyet kapott. A rádióban még aznap felolvasták a kormány közleményét, miszerint elrendelik az azonnali tűzszünetet, majd a kormányfő hosszabb rádióbeszédet is tartott, demokratikus megmozdulásnak minősítve a forradalmat, mely – mint elismerte – a haza függetlenségéért szállt síkra, illetve el akarja érni a gazdasági, a társadalmi és a politikai élet demokratizálódását. Emellett – többek között – Nagy Imre kilátásba helyezte, hogy közös megegyezés alapján a szovjet csapatok megkezdik kivonulásukat a fővárosból, s azonnali hatállyal feloszlatta az ÁVH-t. A következő három nap során pedig a szovjet egységek valóban elhagyták Budapestet, életbe lépett a tűzszünet, megalakult a nemzetőrség, s úgy tűnt, győz a forradalom.

Időközben vidéken is lejátszódott a hatalomváltás: nemzeti bizottmányok, forradalmi bizottságok, az iparvidékeken munkástanácsok vették kezükbe az irányítást, az erőszakosan egybevert tsz-ek (termelőszövetkezetek) feloszlottak, s csak ott maradtak meg, ahol a tagság többsége így akarta, az állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) pedig elolvadt, tagsága egyszerűen otthagyta. Voltak, persze, idealista kommunisták – egy részük maga is megjárta Rákosi börtöneit –, akik még őszintén hitték, hogy megújulhat a kommunista párt, s fel lehet építeni a nemzeti sajátosságokat figyelembe vevő demokratikus szocializmust. E gondolat jegyében alakult meg a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP). A pártállam viszont úgy elolvadt, mint tavasszal a hó, ellenben újjászülettek a Rákosi hatalomátvétele előtt működő pártok, ismét érvénybe léptek a polgári szabadságjogok, s számos, demokratikus hangvételű újság kezdte meg működését. Sor került viszont még egy komoly belső küzdelemre, a Köztársaság téri pártház ostromára. A magukat ott elsáncolt ÁVH-sok ugyanis – akik semmibe vették a pártkarhatalom feloszlatásáról szóló rendeletet  – ki-kicsaptak a felkelőkre. Október 30-án aztán a forradalmárok megostromolták és elfoglalták az épületet, melynek védői még a kiérkező mentősökre is tüzeltek, még jobban felkorbácsolva az indulatokat. A harc elülése után pedig a tömeg egy része kilenc ÁVH-s foglyot, valamint két néphadseregbeli politikai tisztet és egy, a pártházban dolgozó szerencsétlen fodrászt meglincselt. A kormány és a felkelőcsoportok erélyes tiltakozásai eredményeként azonban október 31-e után már nem is került sor népítéletekre.

Október 31-re azonban hirtelen megváltozott a Magyarországgal kapcsolatos, az utóbbi napokban engedékennyé vált szovjet álláspont. A szovjet „héják” meggyőzték Hruscsovot, hogy a magyar forradalom miatt veszélybe kerülhetnek a Szovjetunió Duna-medencei hatalmi pozíciói. November 1-től újabb és újabb szovjet egységek lépték át a magyar határt. S bár Nagy Imre ezen a napon tett rádiónyilatkozatában – amellett, hogy kinyilvánította, hogy Magyarország semleges, katonai tömbökön kívül álló ország akar lenni – leszögezte: baráti szándékokat kíván ápolni a Szovjetunióval is, november 4-én hajnalban megindult az általános támadás Budapest ellen. Miközben a forradalmat eláruló és a szovjetekhez átszökött Kádár János előbb Ungváron tárgyalt a pártvezetésbe frissen bekerült Brezsnyevvel – néhány elvtársával együtt – ellen(báb)kormányt alakított Szolnokon. S a hatalmas túlerőben lévő szovjet csapatok le is gyűrték a több helyütt is keményen harcoló honvédek, nemzetőrök, felkelőcsoportok ellenállását. Utolsókként a Mecsekben tevékenykedő ellenállók, a legendás „mecseki láthatatlanok” szüntették be a harcot, 1956 decemberében. A forradalom elbukott, ám távlatilag éppúgy hozzájárult 1989 rendszerváltásához, mint 1848–1849 forradalma az 1867-es kiegyezéshez.

Lajos Mihály