Munkács és Kassa várkapitánya

2017. január 1., 14:16 , 833. szám

Egy Habsburg-ellenes összeesküvés, valamint két kuruc szabadságharc résztvevőjeként szinte teljes felnőtt életét a magyar szabadság kivívására tette fel. Diplomataként, majd katonaként szolgálta Thököly Imrét, a „kuruckirályt”, később pedig – az egyik legfontosabb felvidéki város parancsnokaként – a Nagyságos Fejedelmet. Ő volt Radics András, 1685 és 1688 között Munkács, 1706-től 1711-ig pedig Kassa várkapitánya.

1640 körül látta meg a napvilágot egy felvidéki köznemesi család sarjaként, s már az 1664-től kibontakozó, Habsburg-ellenes Wesselényi-összeesküvésbe is bekapcsolódott, melynek összeomlása után – megannyi társához hasonlóan – el kellett menekülnie a királyi Magyarországról, s a részben az Erdélyi Fejedelemségben, részben a török hódoltságban menedéket talált bujdosókhoz csatlakozott. A „két pogány” közé szorult magyarság számára az adott pillanatban a gyengülő Oszmán Birodalom számított a kisebbik rossznak, s Radics jelentős szerepet játszott a bujdosók és a Fényes Porta, vagyis a török szultáni udvar közötti diplomáciai kapcsolatok építésében, hogy oszmán támogatást szerezzenek a császáriak ellenében.

1678-ban a tehetséges katona, Thököly Imre lett az immár kurucoknak nevezett bujdosók vezére, s jelentős győzelmeket is aratott a Felvidék akkoriban Felső-Magyarországnak nevezett keleti részén, ahol 1682-ben Erdélyhez hasonló, török hűbéres, de belügyeiben önálló fejedelemséget szervezett. A konstantinápolyi követjárásból hazatért Radicsot pedig – katonai képességeire való tekintettel – ugyanebben az évben kinevezte Munkács várkapitányává. A következő esztendőben azonban – a Bécs elleni, katasztrofális vereséggel végződő oszmán támadás után – megindult a törököt Magyarországról kiszorító hosszú háború, mely Thököly fejedelemségének is véget vetett. 1685 őszén a császáriak ostromgyűrűt vontak Munkács köré, s megkezdték a vár lövetését. Az erős és nagyszámú őrség által védett, lőszerrel, élelemmel jól ellátott erősség azonban – Radics András és Thököly hitvese, Zrínyi Ilona parancsnoksága mellett – olyan keményen állta a sarat, hogy 1686. március 8-án maga gróf Caprara generális, Felső-Magyarország császári főparancsnoka vonult a vár alá, további csapaterősítésekkel és újabb ostromágyúkkal, melyek egyre hevesebb tüzet zúdítottak az erődítményre. Ám Radics tüzérei is méltó ellenfeleknek bizonyultak, a falak mögül ki-kitörő várvédők pedig ugyancsak súlyos veszteségeket okoztak a császáriaknak. A bécsi Haditanács a sikertelenség láttán vissza is rendelte Caprarát és csapatai nagy részét az erősség alól, így a generális április 28-án elvonult, s csak lovasságát hagyta hátra az ostromzár fenntartásához.

Az év végén azonban Antonio Caraffa, a kegyetlenségéről és harácsolási buzgalmáról hírhedt, olasz származású császári tábornok újból kemény ostrom alá vette a várat, s bár védői még mindig kitartottak, a túl hosszúra nyúlt ostrom miatt egyre aggasztóbbá vált a lőszer- és az élelmiszerhiány, felmentő erőkre pedig egyáltalán nem lehetett számítani. A császár közben amnesztiát ígért a vár védőinek, birtokaik megtartását Zrínyi Ilona előző, I. Rákóczi Ferenccel kötött házasságából származó gyermekeinek, Juliannának és II. Rákóczi Ferencnek, de édesanyjukkal együtt Bécsbe kellett távozniuk. A védők el is fogadták a tisztes feltételeket, s 1688. január 17-én feladták a várat. A várvédőknek csakugyan nem esett bántódásuk, s Radics kapitány hazatért birtokaira. Itt kell megemlítenünk egy történelmi legendát Radics állítólagos árulásáról, amiből egy szó sem igaz, s bár modern kori irodalmi művekben is felmerült az árulás témája, ez nem egyéb, mint egy derék katona emlékének a besározása.

A Rákóczi-szabadságharc második évében, 1704-ben az ekkor már hatvan év körül járó öreg harcos felajánlotta szolgálatát egykori „kisurának”, aki ezt el is fogadta, birtokadományban részesítette az idős kurucot, a következő évben ezredesi, majd 1706 februárjában brigadérosi rangra emelte (a brigadérost a modern katonai nyelvben brigádtábornoknak vagy egycsillagos tábornoknak nevezik), és az egyik legfontosabb felvidéki város, Kassa városparancsnokává nevezte ki. Radics pedig még abban az esztendőben bebizonyíthatta, hogy nem jött ki a katonai gyakorlatból.

1706 szeptemberében a francia születésű, de császári szolgálatba állt Jean Rabutin tábornok indított támadást Kassa ellen, aki korábban, az erdélyi harcok során vagy porig égette a kurucoktól visszafoglalt településeket, vagy az utolsó szálig kiirtotta azok magyar lakosságát. Kassa tudhatta, mi várna rá, éppen ezért fogadta elszánt ellenállással a szeptember utolsó napjaiban a várost körülözönlő császári hadat. Radics szerencséjére Rákóczi Esze Tamást is a városba vezényelte két gyalogezreddel, és a két rátermett katonatiszt alaposan megszervezte a város védelmét. Amikor pedig – háromnapi heves tüzérségi előkészítés után – Rabutin elrendelte az általános rohamot a városfalak ellen, ott olyan elemi erejű ellenállás fogadta, melyben összeomlott a császári támadás. Másnap reggelre aztán – Rákóczi felmentő serege jöttének hírére – a tábornok gyorsan elvonult a város alól.

Radics ezt követően is Kassa parancsnoka maradt. Utolsó adatunk róla az a levél, melyet 1711. február 13-án írt a fejedelemhez. Halála pontos időpontja nem ismert, de valószínűleg még a város 1711. április 26-i kapitulációja előtt letette harcokban letöltött életét.

Lajos Mihály