A bohócok meg a „csaj”

2017. január 8., 11:05 , 834. szám

Karcsika kisiskolás. Ahogy mondani szokás: alsó tagozatos. De már nem is olyan kicsi. Negyedikes. És nő, növekszik. Nyúlik, mint a rágógumi. Magasságban.

Csak a lába kicsi. Az valahogy lassan nő. A fiúknak az osztályából már mindnek harminchetes-nyolcas a lábmérete. Sőt, akad olyan is, akinek már negyvenes. Csak neki kell még mindig harmincötös surranó. De hát van ilyen, más kissrác is jár hasonló cipőben.

Anyukája édességgyáros. Saját cukrászata és boltja van. Ezért visz Karcsika a suliba tízóraira mindennap más-más ínyencséget. Ezért kissé irigykednek rá a többiek. És ezért kérdezi tőle minden reggel, még órakezdés előtt a háta mögötti padot koptató Árpika, hogy: „Karcsika, ma mi finomat hoztál?” És a nagyszünetben mindig ezért könyörgi el az egyik sütit. És azon nyomban befalja. Mit befalja? Bezabálja!

...Két napja szinte egyfolytában esik az eső. Zuhog, ömlik. Álmos reggel. Nyögvenyelős kelés. Ronda egy idő! Megtetőzéseként: gyalog kell mennie az iskolába. A családi autó szervizben van. Apa is buszra kényszerült.

– Jaj, most lenne jó egy gumicsizma! – sopánkodik anya. – Ami nincs. Dehogy nincs! Ott van a nővéredé! Még jó, hogy eltettem. Szinte vadonatúj. Rozika hamar kinőtte. Talán ha háromszor-négyszer volt rajta. Jaj, ne haragudj, nem így gondoltam...

Előkerül az esőtől védő lábbeli. Színében világosbarna. Bokáig nem is lenne vele különösebb baj. Csakhogy bokán felül megannyi színes, nevető – vigyorgó – bohócfigura ékesíti.

– Ki fognak nevetni a többiek! – húzódozik, berzenkedik Karcsika.

– Dehogy fognak, kisfiam. Mi a fontosabb? Ha kinevetnek, vagy csurom víz lesz a lábad és holnapra megbetegszel? A nadrágod szárát ne gyűrd bele a csizmába. Legyen mindig kívül. Akkor a bohócok sem látszanak.

A második óráig nem is történik semmi „incidens”. Ám a második órán Karcsika írószerszáma a pad alá pottyan. A fiú utána hajol. Közben egyik lába a padon kívülre kerül. A nadrágja felcsúszik. Teljes terjedelmében elődíszlik a csizmaszár a bohócokkal egyetemben.

Árpika észreveszi. Majdnem elröhögi magát. De visszafojtja. Nem hiányzik a tanítónői intő.

Ám a nagyszünetben!

– Nézzétek, milyen lányos csizmája van! Ha-ha-ha! Nézzétek csak!

És a sütikunyeráló magasra rántja Karcsika mindkét nadrágszárát. Az osztály odacsődül. És Árpikával együtt nevet, mutogat, rikácsol, bugyborékol.

– Ha-ha-ha! Lányos csizmát hord! Akkor nem is igazi fiú! Hanem lány! Csaj! Egy törpelábú csaj!

És ezt pont a barátjának tartott Árpika, pont a süteményeket zabáló kiabálja. És pukkasztja a többieket!

...A gyermekszáj ilyen csúfolkodó, gúnyolódó is tud lenni. És megalázó. És kegyetlen...

Karcsika könnyezve, szipogva, magába roskadva szenvedi végig a hátralévő tanórákat. Állandóan le-lehúzogatja a nadrágszárat. A szünetben a padban kuksol. A mosdóba se mer kiosonni.

Szerencséjére és meg­könnyeb­­­bülésére az utolsó óra va­la­miért elmarad. Megvárja, amíg az utolsó osztálytársa is el­megy. Csak akkor szánja el magát a távozásra.

De az iskola kapujában újabb tortúra várja. Árpika vezényletével négy-öt fiú harsogja a képébe:

– Itt jön a csaj! Ez egy csaj! Törpelábú!

A kórus rikácsolása hazáig kíséri.

Otthon szinte kicsapja az ajtót. A dzsekijét le sem véve cibálja le a gyűlölt lábbelit. Előkapja az ollót. És a csizmát cafatokra szabdalja.

...Anya a szemetesvödörben találja meg a maradványokat. Az egyik darabkán épen, egészben maradt meg egy bohóc. A konyhai lámpa sugarában látszik: egyáltalán nem nevet. Nem vigyorog. Inkább: mintha sírásra görbülne a szája...

Tárcy Andor