Csaba királyfi népe

Történelmi kérdőjelek

2017. május 9., 13:57 , 851. szám

„Ki tudja, merre, merre visz a végzet/ Göröngyös úton, sötét éjjelen?/ Vezesd még egyszer győzelemre néped,/ Csaba királyfi, csillagösvényen…” – ekképpen kezdődik a Székely himnusz, hűen tükrözve a székelység népi hagyományát, miszerint ők a hunok leszármazottjai, Attila egyik fiának, Csaba királyfinak a népe. De milyen alapja lehet e hagyománynak?

A magyarság eredetének kérdésével foglalkozó előző cikkemben csak érintőlegesen írtam a székelységről, mint esetleges hun-utód népről. De kik is voltak a hunok? A történettudomány mai állása szerint a belső-ázsiai, sztyeppei török népet – az ókori kínai évkönyveknek a nyugati és magyar kutatók általi megismerése óta – az egykor Kína északi határai mentén élő, és a távol-keleti birodalommal gyakran hadakozó hiung-nu (vagy hun-nu) nevű nomád néppel azonosítják, akiktől a kínaiak végül is úgy szabadultak meg, hogy nomád módra átszervezett lovasseregeikkel a Kr. e. I. évszázad 70-es éveiben hatalmas vereséget mértek rájuk. A legyőzött sztyepplakók délnyugatra vándoroltak, s a Turáni-alföldön, Irán szomszédságában tűntek fel újra a történelemben mint chunnik, vagy más megnevezéssel: fehér hunok (a nomád népek különböző néprészeiket nemegyszer fehér, illetve fekete jelzőkkel különböztették meg egymástól). A Turáni-alföldön szövetségre léptek egy másik sztyeppei néppel, az uarokkal, törzs­szö­vet­ségüket ezután avarként említik, majd később még nyugatabbra költöztek, s 567-ben megszervezték a Kárpát-medencei központú Avar Birodalmat, melybe megannyi más legyőzött vagy önként csatlakozó nép is beletartozott, s melynek csak a VIII. század végén alkonyult be.

De mi történt a fekete hunokkal? Lehet, hogy ők voltak Attila hunjai, akik egy korábbi néphullám során hagyták el a Kínától északra fekvő pusztákat? Talán. Mindenesetre a Kr. u. IV–V. században létrehozták a Hun Birodalmat, mely a Kárpát-medencére is kiterjedt, s ez lett a birodalom központja, ám a hun köznép zöme a Kárpátoktól keletre eső területeken maradt. Majd miután legnagyobb királyuk, Attila 453-ban elhunyt, a következő évben pedig a hunok által leigázott több nép is fellázadt, és a nedaói csatában legyőzték Attila fiait, köztük Csabát is, a hun nép maradványai visszahúzódtak keletre, ahol nagy szerepet játszottak a bolgár-török nép kialakulásában, s emellett a hun-onogur kapcsolatokról is vannak adatok, mely két néppel (az onogurral és a bolgárokkal) eleink is szoros kapcsolatban álltak. László Gyula régész, őstörténész szerint lehetséges, hogy a magyar fejedelmi, majd királyi ház hun származása mellett egyes hun néprészek is a magyarsághoz csatlakoztak, s közéjük tartozhattak a székelyek is, akikkel viszont Árpád honfoglaló magyarjai már csak a Kárpát-medencében találkoztak.

De mit mondanak a székelység eredetéről az írott források? IV. László királyunk krónikaírója, Kézai Simon a XIII. században azt írta: „Háromezer hun visszatért Pannóniába (a középkorban latin szóval, a Római Birodalom Dunántúlra kiterjedő tartománya után Pannóniának vagy az onogur népnévből képzett szóval Hungariának nevezték Magyarországot – L. M.), és Árpád idejéig a Csiglamezőn maradtak, és ott magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték.” A Csiglamezőt pedig az erdélyi Mezőséggel azonosítják. És mit ír a székelyekről Anonymus, II., III. vagy IV. Béla királyunk névtelenségbe burkolózó jegyzője? (A latin „anonymus” szó magyarul „névtelent” jelent.) A magát egyszerűen P. nevezetű mesternek, Béla király jegyzőjének nevező középkori író Gesta Hungarorum (A magyarok cselekedetei) c. művében – a székelyeket is megemlítve – megírta a magyarság eredetét, vándorlását és honfoglalását. És igaz, hogy a gesta szó a középkor nyelvezetében regényt jelentett, s Anonymus munkáját leginkább hőskölteménynek tarthatjuk, melyben keverednek a történelmi tények és az író képzeletvilága, de figyelemreméltó, hogy ő is úgy ír a székelyekről, mint Árpád honfoglalói által az új hazában talált népről. A Bihar meghódításáról szóló részben azt olvashatjuk, hogy Árpád Ősbő és Velek vezéreket küldte a területet uraló bolgár Mén-Marót fejedelem ellen. (Ugyanis miután 800 körül Nagy Károly frank uralkodó szétzúzta az Avar Birodalmat, csak a Dunántúlt, vagy annak is csak a nyugati részét olvasztotta a saját birodalmába, a Dunától a Kárpátokig húzódó terület bolgár fennhatóság alá került.) Anonymus pedig azt írja a bihari hadjáratról, hogy a székelyek Ősbő elé mentek, önként csatlakoztak seregéhez, sőt első hadrendként indultak a csatába Mén-Marót ellen. Nos, a sztyeppei népeknél hagyomány volt, hogy a csatlakozott vagy behódolt népeket előreküldték a harcban, tehát a történet hihető.

Ugyancsak a sztyeppei népek szokása volt, hogy a csatlakozó vagy behódoló népeket a gyepűkhöz – vagyis a határokhoz – telepítették, hogy védjék azokat. Ez a hagyomány mélyen beleivódott a magyarságba, s a helytörténeti adatok arról tanúskodnak, hogy a hozzájuk csatlakozott székelyeket a XI–XII. században a nyugati és a keleti gyepük védelmével bízták meg, nyugati csoportjaik azután felszívódtak, a keleti, nyilván eleve nagyobb tömbjük viszont ma is él a történelmi Magyarország délkeleti csücskében…

Kik hát a székelyek? Lehet, hogy volt egy székely – vagy hasonló hangzású névvel bíró – hun törzs Attila birodalmában, s ez, vagy ennek egy része érte meg a 895-ös honfoglalást a Kárpát-medence keleti vidékén? A székelyek népi hagyománya és Kézai Simon krónikája egyaránt erre utal, Anonymus Gestája pedig szintén a honfoglalók által már itt talált, hozzájuk önként csatlakozó népként állítja őket elénk. Vagy a bolgár-törökök eszkil törzsének a leszármazottai? Elképzelhető. De mivel a bolgár-törökök is részben a hunoktól származtak, lehet, hogy az eszkilek is hun ivadékok voltak. Sőt, az is elképzelhető, hogy az avarok maradványnépe, s mivel az avar törzsszövetség egyik ágát a fehér hunok alkották, tőlük is levezethető a székelység eredete. Tehát a székelyek elmagyarosodott hunok, akikben a magyar öntudat mellett erősen él a székely öntudat is, csak eredeti hun nyelvüket – nyelvcsere folytán – magyarra cserélték? Nagyon valószínű…

Lajos Mihály