Fecske Csaba: Ficánkolva jön
Kinyújtózkodik az erdő,
minden csontja ropog.
A hajnali levegőből
kortyintok egy nagyot.
Kibújt az első hóvirág,
a tavasz tejfoga.
Madarak harsogják, már nem
lesz tél többé soha,
s hihetni ezt. A barkaág
farkát csóválja, mint
az eb. Megkapjuk a napot,
ez ősi aspirynt.
Rügyek cicijén babrálnak
a napfény ujjai,
kidugja kis szarvát a fű,
ahogy nő, hallani.
Mély álmunkból fölébredünk
és ficánkolva jön,
bordáink palánkját rúgja
a kiscsikó-öröm.
Egy eredeti módon, szépen és pontosan megformált költemény arról az élményről, amit csakis a tavasz tud nyújtani az embernek. Mert a tavasz-élmény valóban semmi máshoz nem fogható különös emelkedettség. Valóban olyan, mintha mély alvásból ébrednénk: egyszer csak magával ragad a boldogságérzés.
Hirtelen minden könnyebb lesz. Egy pillanat és messzeséggé tágul, ami behatárolt volt. Színes lesz, ami fakó. Jólesik köszönni embertársainknak, fölnézni az égre, jobbra-balra forgatni fejünket, egyszerűen azon kapjuk magunkat, hogy ki- és földerült az egész lényünk. Mosolygunk, csak úgy, a semmibe és mindenkire, mert valami különös dolognak vagyunk részesei: felébredt a természet és vele együtt „ropogtatja csontját” ember, állat, növény, minden, ami él.
Ilyenkor másképp süt a nap, ez az „ősi aspiryn”. A fájdalom alábbhagy, könnyűvé lesz vérünk, eggyé válunk mindennel, mi éltet. Így lesz a hóvirág a tavasz „tejfoga”, így lesz a barkaágból apró, magát csóváló farok, fűszálakból szarvacskák, és a szívünkből kiscsikó-öröm: hadd rugdalja csak a „bordáink palánkját”, hisz a tavasz mindig „ficánkolva jön”…
Penckófer János