A legjobb előadás és a legjobb rendezés díját hozta el a beregszászi társulat a krakkói színházfesztiválról

2018. május 16., 14:05 , 904. szám

A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház társulata április 22–28. között a krakkói Wschód–Zachód, azaz Kelet–Nyugat címmel megrendezett színházi fesztivál résztvevője volt. Az eseményen a színészek az Oleg Melnyicsuk által rendezett Remete és Hatujjú (RH+) című álomjátékot, a Richard Bach, Viktor Pelevin és George Orwell művei alapján színpadra állított darabot mutatták be. A szakmai zsűri a legjobb előadás és a legjobb rendező díját is odaítélte vidékünk egyetlen magyar színtársulatának. Interjúnkban a rendezővel beszélgetünk a krakkói fesztiválról, a nyertes előadásról, tervekről, múltról és jelenről.

– Önök nemrégiben egy nagyon komoly szakmai fesztiválon vettek részt Lengyelországban.

– Igen, idén ötödik alkalommal szervezték meg ezt a nemzetközi fesztivált Krakkóban. Itt elsősorban az ukrán színházak találkoznak, valamint olyan társulatok, amelyek valamilyen kapcsolatban vannak Ukrajnával. Idén első alkalommal a mi színházunk is részt vett az eseményen.

– Mely országokból jöttek még résztvevők a fesztiválra?

– Részt vettek társulatok Örményországból, Németországból, Lengyelországból. A színházzal az általam rendezett Remete és Hatujjú (RH+) című előadást vittük ki a szakmai zsűri elé. A zsűri tagjai rendezők, színészek, színház­igazgatók, koreográfusok voltak.

– Ha jól tudom, nem üres kézzel tértek haza.

– Igen, büszkén mondhatom, hogy elhoztuk az első helyet. Ugyanis a legjobb előadás díjával térhettünk haza. Ez számunkra nagy megtiszteltetés. Emellett a szakmai zsűri a legjobb rendezői minősítést is nekem ítélte.

– Miért pont ezt a darabot vitték ki a fesztiválra?

– Azért választottuk ezt a darabot, mert úgy gondoltuk, hogy témájában abszolút illeszkedik a fesztivál mottójához: „Átlépve a határokat”. A darabban Remete és Hatujjú azon fáradozik, hogy új horizontot fedezzenek fel. Az ember belső határait is feszegeti a mű: azt, hogyan tudjuk a saját határainkat átlépni.

– Az előadást lefordították valamilyen nyelvre?

– Kiadtunk ugyan szórólapon egy rövid ukrán nyelvű összefoglalót, de az előadás magyar nyelven hangzott el. Rájöttünk azonban, hogy voltak a helyi magyar diaszpórából is nézők, hiszen egy-egy momentumnál igencsak jóízű nevetést is hallottunk.

– Beszéljünk egy kicsit magukról a művekről, amelyekből aztán elkészült a darab.

– Nagyon jó filozófiai gondolatokat tartalmaznak, de ezeket tragikomikus hangvételben könnyebb a színpadról eljuttatni a befogadóhoz, főként érzelmi alapon tudjuk megszólítani a nézőt. Egy-egy darabban azt is figyelem, hogy az adott színészek mennyire tudnak majd azonosulni az eseményekkel, a megformált karakterekkel. Ebben a műben olyan karaktereket lehet alakítani, amelyeket színészileg is kihívás megformálni.

– Hogyan tudná megfogalmazni a darab üzenetét?

– Azt gondolom, hogy a fő üzenet az, hogy nincsenek határok. Mi nagyon sokszor lefelé tekintünk ahelyett, hogy felfelé tekintenénk. Azon izgulunk, hogy hogyan lesz pénzünk, hogyan fogjuk eltartani a családunkat. Elfelejtünk álmodni, tenni az álmainkért. Gyermekkorunkban nem arról álmodozunk, hogy mi kerül majd bele mindennap a hűtőszekrénybe. Felnőtt korban azonban sokkal több olyan élethelyzeten kell gondolkodnunk, amely gyermekként nem volt releváns számunkra. Fiatalként merünk álmodni, aztán elérjük a 40 éves kort, és azt mondjuk: Az élet számomra nem sikerült. A darabban két személy arról álmodik, hogy megtanul repülni.

– A darabban nem derül ki, hogy mi történik velük, kérdőjellel zárul.

– Igen. Az eredeti műben sikerül nekik repülni, de a továbbiak aztán nehézkesen alakulnak. Itt tudatosan hagytunk kérdőjelet a darab végén, mindenkiben magában fogalmazódjon meg a vége a történetnek: hogy megtanulnak-e repülni, és sikerül nekik átrepülni a falon vagy mégsem.

– Hogyan tervezik a nyarat? Úgy hallottam, tervben van még néhány fesztiválon való részvétel.

– Igen, szeretnénk részt venni idén is a gyulai, a zsámbéki, a pécsi fesztiválokon. Ezekre a helyekre évek óta visszajárunk. Nagy meglepetésünkre Krakkóban meghívást kapott a társulat ősszel a csernyigovi színházfesztiválra.

– Mit szeretne a közeljövőben megrendezni?

– Van tervem, de egyelőre még titok. Szeretnék egy kamaradarabot és egy teljes társulati darabot is. Hogy pontosan milyen műveket dolgoznék fel, azt egyelőre meglepetésnek szánom. Mindenképp olyan műveket szeretnék, amilyeneket még nem csináltunk, de a szakmában is érdekes lehet a színészek számára. A mi társulatunkban már mindenki túl van a 20 éves korszakán, olyan darabokat szeretnék színpadra vinni, amelyek a színészek jelen problémáit is feszegetik, amelyek az ő koruknak is megfelelő kérdéseket boncolgatnak.

– Oleg, ön rendező, de néha színészként is szerepel a társulatban. Melyik áll közelebb önhöz?

– Ez függ a hangulattól és az évszakoktól is. Tavasszal jobban szeretek színész lenni, ősszel pedig inkább rendezni. Őszintén így van. Két különböző szakmáról van szó, néha színész akarok lenni, néha rendező. A rendezőnek többet kell ésszel dolgoznia, a színész többet dolgozhat lélekből és szívből, így abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindkettőben megtalálhatom magam.

– Beszéljünk önről, tanulmányairól. Hogyan lett a beregszászi társulat tagja?

– A Kijevi Színművészeti Egyetemet 1996-ban fejeztem be, később rendezői szakon 2005-ben diplomáztam. Kijevben kezdtem el dolgozni színészként. Nem volt könnyű a főváros után egy kisvárosba költözni. Nekem egy évbe telt, míg sikerült beilleszkednem a környezetbe, a nagyvárosi pezsgés után nehéz volt megszokni a visszafogottabb kisvárosi életet. Ennek ellenére a beregszászi színház az otthonommá vált. Én azt gondolom, az egyik legjobb színház Ukrajnában. Olyan szakmai munkában vehettem részt, amelyet máshol nem kaptam meg. Illetve nem titok: a másik ok a magánélet volt, ami szintén ide kötött, hiszen ide nősültem, a feleségem szintén a társulat tagja, így a szerelem is erre vezérelt.

– Milyen ukrán anyanyelvűként magyar színtársulatban játszani?

– Én egy soknemzetiségű családban nőttem fel, édesanyám orosz nemzetiségű, édesapám román, ahol felnőttem, sokan beszélték a zsidó nyelvet is. Szóval hozzá voltam szokva ahhoz, hogy többféle nyelv vesz körül, így nem okozott gondot számomra az, hogy egy magyar társulatban dolgozom. Azt gondolom, hogy sok esetben előnyt is jelent, hiszen sok érdekes dolgot lehet megtapasztalni.

Váradi Enikő