Tabuk nélkül az ukrajnai szélsőjobboldali erőszakról

2018. július 7., 09:20 , 911. szám

Nekünk, kárpátaljai magyaroknak egyelőre „csupán” a városaink utcáin menetelő álarcos ukrán nacionalistákat és az emlékműrongálókat kellett elviselnünk, az elmúlt hónapok romák elleni támadásai azonban megmutatták, hogy a társadalomban egyre jobban elharapózik az erőszak. Hasonló következtetésre juthatott Mihajlo Dubinyanszkij, az Ukrajinszka Pravda jegyzetírója is, aki Tabuk nélkül című írásában kényelmetlen önvizsgálatra szólítja az ukrán társadalmat: párhuzamot von a szélsőjobboldali erőszak jelenkori megnyilvánulásai és a múlt század 20–30-as éveinek németországi eseményei, a nácizmus előretörése között.

A történelmi analógiák eltérőek lehetnek: eredetiek és elkoptatottak, felületesek és mélyek, erőltetettek és nyilvánvalóak. Némelyik tabuvá válhat.

A mi haladó társadalmunk számára ilyen tabu volt az ukrán radikálisok összevetése a nemzeti szocialistákkal. Az Ukrajna és az 1930-as évek Németországa közötti analógiák ellenséges világnézetről tanúskodtak. A kremli propaganda szajkózását jelentették és a harcoló ország lejáratását a Nyugat szemében. A bölcs és hazafias embereknek csak élcelődni illett a nácikkal, akik nálunk nincsenek és nem is lehetnek.

Hosszú időn át axióma volt: Ukrajna hírnevét védve védelmezni kell a mi szélsőjobbosaink jó hírét. És mi szorgosan kerültünk bármilyen párhuzamot a hitlerizmussal.

De az a paradox helyzet, hogy a jobboldali radikálisok számára ez a tabu soha nem létezett. Őket soha nem hozták zavarba se a siegek, se a fáklyás felvonulások, se a horogkeresztek a farkaskeresztekkel. Őket nem nyugtalanította se Európa véleménye, se az, hogy a kremli propaganda kezére játszanak.

A nácikkal való összevetés, ami sértett bennünket, őket nem sértette: szélsőjobboldali körökben mindig Hitler kedvező megítélése volt a domináns. Persze úgy tartották, hogy a Führer végzetes hibát követett el, amikor lemondott az OUN-nal (Ukrán Nacionalisták Szervezete – a szerk.) való szövetségről, és elnyomta az ukrán nacionalistákat, de ez nem zavarta őket abban, hogy továbbra is „tiszteletre méltó személyiség” és „nagy ember” legyen a számukra.

[…]

Most, amikor a szélsőjobboldali erőszak lendkereke egyre nyilvánvalóbban forgásba lendül, a pogromok pedig már megszokottakká váltak, érdemes félrelökni a hamis szégyenkezést. […]

Igen, elfogadott az abszolút gonosznak, idegen, taszító mumusnak tekinteni a német nácikat. Eközben a radikális ukrán srácok a „sajátjaink” maradnak. Enyhítő körülményeket keresgélve értékelik a tevékenységüket. Betudják nekik a háborút és a kollektív traumát, felemlegetve, hogy „nem minden olyan egyértelmű”.

Csakhogy a hitleri ifjúság létszáma az 1926-os 700 főről éppen azért érte el a 18 ezret 1930-ra, mert a weimari Németországban se volt minden annyira egyértelmű. Az utóbbi években átéltek után az ukránok jobban átérezhetik annak a korszaknak a bizonytalanságát. Nekünk könnyebb magunk elé képzelni azokat a fiatalokat, akik magukra öltötték a barna egyenruhát, hogy „ne egyszerűen szeressék a Hazát, hanem életüket nem kímélve harcoljanak érte”. Könnyebb eligazodnunk abban, miért viseltetett az akkori Németország jóindulattal a túlkapásaik iránt.

Ukrajnában megalapozottnak minősül a szélsőjobboldali erőszak, ha valaki az ukránok millióinak érzéseit sérti meg. De a maga idejében a Hitlerjugend azzal kezdte, hogy megtámadta a film­szín­házakat, amelyekben a Nyugaton a helyzet változatlan című amerikai filmet vetítették. Egy sor pogromot követően beszüntették a film forgalmazását.

Az a film valóban sértette a németek millióinak érzéseit. Elesett apáikat, férjeiket, testvéreiket, akiket hősöknek tekintettek, úgy mutatták be, mint egy értelmetlen mészárlás résztvevőit. Talán a mai ukránok számára nem ismerős ugyanez az őszinte felháborodás azok után, hogy saját háborús tapasztalatra és saját háborús hősökre tettünk szert?

A szélsőjobboldali erőszakot Ukrajnában gyakran állítják be kényszerű önvédelemnek. De a Hitlerjugendnek is védekeznie kellett. 1932 januárjában egész Németországot megrázta a 16 esztendős Herbert Norkus halála. A fiú barátaival röplapokat osztogatott Berlin Moabit kerületében, ahol fiatal kommunista fegyveresek támadtak rá. Herbert útban a kórház felé belehalt a késszúrásokba. Temetésén hangzottak el az indulatos szavak: „Senki nem veheti el tőlünk a reményt, hogy elkövetkezik a bosszú napja. És akkor azok, akik humanizmusról és emberbaráti szeretetről csevegnek, de ítélet nélkül megölték a mi elvtársunkat, megismerik az új Németország erejét.” Hát nem áll közel ez a pátosz hozzánk, akik már megtapasztaltuk, mit jelent az igaz gyűlölet és az ellenség által kiontott vér?

A szélsőjobboldali erőszakot Ukrajnában gyakran igazolják a Kreml ellen vívott hibrid háborúra hivatkozva. De a német társadalomnak a 20–30-as években legalább ennyi alapja volt ehhez.

1923-ban a németországi kommunista felkelés tervét nem Berlinben vagy Hamburgban szövögették, hanem Moszkvában, a Politbjuro augusztusi ülésén. Az ifjú hitleristák ellenségei a Kominternnek engedelmeskedtek, valódi ötödik hadoszlop voltak, és reális veszélyt jelentettek a német szuverenitásra. Az a gondolat pedig, hogy a barnainges fiúk hasznosak lehetnek az ellensúlyozásukra, teljességgel józannak tűnt.

Ki értheti ezt jobban az ukránoknál, akik a Kreml célkeresztjében élnek? Újra kell értékelnünk Bob Fosse filmjének, a Kabarénak ismert mondatát: „Végezzenek csak a kommunistákkal, aztán majd ellenőrizni tudjuk őket.”

A weimari Németország alapvető tévedése abban állt, hogy a barna erőszakot eszköznek tekintették. Eszköznek, amelyet bizonyos célok indokolttá tesznek, és amelyet elvethetnek az elérésük után. De a valóságban az akkori erőszak nem eszköz, hanem cél volt, előjátéka egy összemérhetetlenül nagyobb erőszaknak.

Ukrajna hasonló hibát követ el, valahányszor arról vitázik, indokolt-e a soros szélsőjobboldali támadás.

Úgy tekintünk az ellenséggel vívott harcra, mint a szélsőjobboldaliak céljára, a baseballütőkre és késekre pedig, mint a cél elérésének eszközeire. Holott valójában ennek a fordítottja az igaz. Fiatal ukránok ezrei számára az erőszak életmóddá válik, a hatalom és az önbecsülés forrásává. Éppen ez a cél.

Az ellenségek pedig – lett légyen szó a megboldogult ukrángyűlölő Buzináról, vagy a roma kábítószer-terjesztőkről – eszközökként szerepelnek. Eszközökként, amelyeknek köszönhetően az erőszak indokoltnak és elfogadhatónak tűnik.

A szélsőjobboldaliak nem oldják meg az ötödik hadoszlop vagy az etnikai bűnözés problémáját: ők a szélsőjobboldali erőszak legitimációjának problémáját oldják meg. A legitimáció függvényében az erőszak csak fokozódni fog, a társadalom egyre újabb rétegeit érve el.

Amíg ezt nem tudatosítjuk, Ukrajna számára aktuálisak maradnak a kényelmetlen párhuzamok a weimari Németországgal. Akárcsak a költői kérdés Fosse Kabaréjából: „Még mindig azt hiszik, hogy képesek ellenőrizni őket?”

(Fordította: ntk)