Reményik Sándor: Kétféle fájdalom
Én nem bánom a pöröly zuhanását,
Ha reá, mint a gránit, felelek,
Úgy felelek, hogy szikrákat vetek,
Szikrákat, mik lelkemből az égig
Szökkennek – és aztán ott maradnak,
Elmúlhatatlan fényű csillagoknak.
Én nem rettegek kegyetlen kezétől
A megtermékenyítő fájdalomnak.
Én nem félek a széthulló világtól,
Amíg a lelkem erős sziklafészek,
Én csak széthulló önmagamtól félek.
Attól, hogy sorsom kérdéseire
Nem csendül bennem méltó felelet.
A terméketlen fájdalomnak kelyhe
Múljék el tőlem Uram, ha lehet.
Egy igazán figyelemre méltó gondolati kettősséget foglal magába Reményik Sándor verse, mivel válaszként is olvasható arra a legújabb kori civilizációs kihívásra, amit globalizálódásnak szokás nevezni.
A Kétféle fájdalom első szakaszában a „megtermékenyítő”, míg a másodikban a „terméketlen fájdalomról” esik szó. Az első esetben egy olyan erős személyiséget, egységes „én”-t látunk, aki méltó „feleleteket” képes adni a sors bármilyen kihívására. A méltó felelet sohasem erőszakos válaszcsapás: a „megtermékenyítő fájdalom” minden esetben csak megerősíti az „én”-t, amely valamilyen formában az „elmúlhatatlan fényű csillagokkal” kerül rokonságba.
A „terméketlen fájdalom” egészen más. Ebben az esetben az „én” már nem „erős sziklafészek”. A versnek e második szakasza „széthulló világról” beszél, vagyis korunk jellegzetességéről, mikor a hagyományos kötődéseket képesek vagyunk elhagyni. Ebben az állapotban a személyiség képlékennyé, formálhatóvá alakul. Ekkor már olyan „én”-ek állnak a világban, akikben a sors kihívására „nem csendül méltó felelet”…
Penckófer János