Versengés Amerika kegyeiért: kit támogat Washington?

2018. december 13., 19:00 , 934. szám

Julija Timosenko, a jövő márciusban tartandó elnökválasztás pillanatnyilag legesélyesebb jelöltje többnapos amerikai körútra indult minap – jelentette a strana.ua. A honi politológusok között teljes volt az egyetértés a tekintetben, hogy a szőke politikus célja nem lehetett egyéb, mint meggyőzni az amerikai vezetőket, őt támogassák az elnöki posztért hamarosan rajtoló versenyfutásban, vagy legalábbis ne hagyják, hogy vetélytársai törvénytelen eszközökhöz folyamodjanak. De vajon mit akar Amerika? Ki a kedvesebb a szívüknek: Timosenko, Petro Porosenko, esetleg valaki más?

Az ország Júliájának amerikai turnéjára nem sokkal azt követően került sor, hogy Kijevben lezajlott a hadiállapot bevezetése körüli komédia, amelynek apropója az orosz és ukrán hadihajók közötti november 25-i incidens volt a Kercsi-szoros térségében. Egyes vélemények szerint, tekintettel az időbeni egybeesésre, Timosenko kifejezetten azért utazott most az amerikai földrészre, hogy kihasználja legnagyobb ellenfele botlását. Sok elemző ugyanis a hivatalban lévő Petro Porosenko elnök kudarcaként könyveli el, hogy a parlament két hónap hadiállapot helyett csupán egyet engedélyezett a számára, s nem az egész ország területén, hanem mindössze 10 megyében, ráadásul ezt is csak azzal a némileg megalázó feltétellel, hogy megerősítik, 2019. március 31-én mindenképpen sor kerül az elnökválasztásra. Holott a hadiállapot bevezetésének legnagyobb hozadéka az lett volna a népszerűség tekintetében igen rosszul álló Porosenko számára, hogy lehetővé teszi a választások elodázását.

Valójában a helyzet nem ennyire egyszerű és egyértelmű, bár Timosenko nyilván nem mulasztotta el felhívni odaát a figyelmet arra, hogy Porosenko megkísérelte felfüggeszteni az alkotmányos rendet Ukrajnában. Egyfelől, egy hasonló tengeren túli kirándulás előkészítése heteket, hónapokat igényel, az ellenzéki politikus tehát már jóval korábban eltervezhette, hogy az Újvilágba utazik. Másfelől, bár kézenfekvő, hogy Petro Porosenko félresikerült „hadiállapotos” kísérlete ugyancsak ronthatott megítélésén az Egyesült Államokban, a jelek arra utalnak, hogy Washington Timosenkóban sem bízik fenntartások nélkül.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a bennünket elválasztó sok ezer kilométer miatt az amerikaiak nem tartják számon az ukrán belpolitika bakugrásait, valójában azonban tökéletesen tisztában vannak a tényekkel és az események alakulásával, így Julija Timosenko szerepével is a narancsos forradalom előtti, és még inkább a forradalmat követő időkben. Hogy mostanság mindez milyen súllyal esik latba az amerikaiak Ukrajna-politikájának alakításában, azt csak találgathatjuk, de megfigyelhető egyfajta, amerikai kormányzatokon átívelő folytonosság ezen a téren, hiszen amint a második Majdant követően sem szántak Julija Timosenkónak kiemelt szerepet az ukrán politikában Barack Obama elnökék, úgy mostanság sem emlegetik gyakran a nevét a tisztségviselők Donald Trump környezetében.

Politikai vitaműsorokban, értékelő cikkekben két egymással látszólag nehezen összeegyeztethető állítás köszön vissza a leg­gyakrabban az Egyesült Államok és Ukrajna viszonyát illetően. Az egyik, hogy az utóbbi hónapokban Ukrajna első számú külpolitikai támogatója a németeket felváltva az USA lett. A másik, hogy Ukrajna csak annyiban érdekli az Egyesült Államokat, amennyiben Oroszország ellenfele, miközben egyre kényelmetlenebb Washington számára, hogy Kijevben elakadtak a reformok, s a jelenlegi ukrajnai vezetés egyes tagjait korrupciós ügyekkel hozzák összefüggésbe. Valójában éppen ezek a megállapítások szolgálnak együttesen logikus magyarázattal mindarra, amit napjainkban tapasztalhatunk.

Emlékezhetünk rá, a második Majdan idején John McCain, Obama alelnöke még együtt „lépett színpadra” Kijevben a „forradalmárokkal”, akik röviddel ezután felváltották irodáikban a megbuktatott Janukovics-rezsim figuráit. Azóta gyökeresen megváltozott a helyzet. Tekinthetjük rosszindulatú ellenzéki pletykának, hogy Petro Porosenkónak legutóbb már fizetnie kellett befolyásos amerikai lobbistáknak, hogy legalább kezet foghasson Trump elnökkel, amikor Amerikában járt, de kétségtelen tény, hogy ma már nem akad tekintélyes politikus az amerikai fővárosban, aki „sajátjának” tekintené az ukránok ügyét, ahogyan annak idején McCain tette, vagy például Victoria Nuland akkori külügyi államtitkár. És nemcsak a kijevi kormányzat képviselőinek „mellőzéséről” van szó. A hírek szerint Julija Timosenkónak is csupán néhány kongresszusi képviselővel, szenátorral, illetve szakértőkkel sikerült találkoznia Washingtonban, miközben a Trump-kormányzatból hivatalosan senki nem „fogadta”.

Az ukrán politikusok mellőzéséből kínálkozó egyik következtetés, hogy Washingtont nem érdekli különösebben, hogy ki nyeri az ukrajnai választásokat. Ebből viszont további, Ukrajnára nézve nem különösebben hízelgő következtetések is levonhatók. Az egyik, hogy az USA nem tart annyira az orosz agressziótól, mint az ukrán vezetés (legalábbis a kommunikáció szintjén), és az sem tűnik az óceán túloldalán reális veszélynek, hogy az elnökválasztáson ismét az oroszbarát erők ragadhatják magukhoz a hatalmat az országban. A másik, hogy akármint vélekedjenek is Amerikában Porosenkóról és a jelenlegi ukrán elitről, azt kell hinniük, nincs olyan politikai erő, amelynek a hatalomra kerülése esetén lényeges pozitív változást remélhetnének az országban. Magyarán, akár hatalmon marad Porosenko, akár nem, aligha várható áttörés a demokratikus átalakulások terén, amint annak a veszélye sem reális másfelől, hogy Ukrajna kibéküljön Oroszországgal és visszatérjen „Moszkva kebelére”. Ily módon viszont mindaddig, amíg Kijevben nem vétenek túl nagyot a demokrácia nyugati szabályai ellen – például nem akarnak újra országos hadiállapotot bevezetni, ami lehetetlenné tenné a választások megtartását jövőre –, az Egyesült Államok nem érdekelt abban, hogy beavatkozzon az itteni politikai versenyfutásba – abban pedig még kevésbé, hogy nyíltan támogassa a jelöltek valamelyikét.

Az olvasó ezek után joggal merenghet el azon, mit várhatunk a jövőre esedékes, választásoknak nevezett ukrajnai politikai cirkusztól mi, magyarok, ha a nagyhatalmak sem remélnek semmi jót. Talán induljunk ki abból, hogy az ukrajnai kisebbségek helyzete eddig sem a világ hatalmasainak gondoskodásától függött – sőt, szeretnék például, ha Magyarország nem akadályozná Ukrajna euroatlanti közeledését a kisebbségi jogok megsértése miatt! –, mégis sikerült megmaradnunk.

(zzz)