Petőfi Sándor: Háború volt…
Háború volt mindig éltem
Legszebb gondolatja,
Háború, hol vérét a szív
Szabadságért ontja!
Egy szentség van a világon,
Melyért fegyverünkkel
Sírunkat megásni méltó,
Melyért vérzenünk kell;
Ez a szentség a szabadság!
Őrültek valának
Mindazok, kik más egyébért
Éltet áldozának.
Békét, békét a világnak,
De ne zsarnokkénytől,
Békét csupán a szabadság
Fölszentelt kezéből.
Majd ha így lesz a világon
Általános béke,
Vessük akkor fegyverünket
Tenger fenekére.
De míg így nincs: addig fegyvert,
Fegyvert mindhalálig!
Tartson bár a háború az
Ítélet napjáig!
Ki tudná különválasztani a magyar kultúra és szabadság összefonódását? Ki mondja meg, melyik melyiket foglalja magába? Hogy a szabadságvágy kultúránk összetevője-e mindenekelőtt, vagy olthatatlan szabadságszeretetünk hozta létre kultúránkat?
Mindenesetre év eleji kulturális eseményeink között egyik sem előzi meg a Petőfi Sándorhoz kötődő megemlékezéseket, akinek költészetében a szabadságvágy különös hangsúllyal jutott kifejezésre mindig. Az itt olvasható Háború volt… című versében például figyelemre méltó egyszerűséggel választja külön a szabadság „fölszentelt kezétől” eredő szabadságot a „zsarnokkény” által megteremtettétől.
Mert ez a különbség jelenti a lényeget. Amit eddig mások kínáltak szabadságként a magyarságnak, abban sosem volt köszönet: abban sosem virágzott a kultúra. És a versből az is kiolvasható, hogy mindaddig harcolni, míg „a szabadság fölszentelt kezéből” el nem érkezik a béke, joga, de kötelessége is az embernek…
Penckófer János