Szepesi Attila: Papírdoboz

Kusza fényképek egy Stühmer-feliratú papír-

dobozban. Egyik-másik kifakult, csak imbolygó árnyék-

figurái látszanak. Némelyik viszont felismerhető. Régi

zenebonás szüreti mulatság a beregszászi Sárok-

hegyen. Kassára bevonuló lovaskatonák közt

rohamsisakban feszítő apám. Eperjesi dédanyó, az őzike-

szemű Böhm Juliánna. Cserkész-

tábor sátrai a Talabor völgyében. Vigyorgó

medvetáncoltató Szinevér piacterén. A Vérke-

parton bocskoros ruszinok imazászlós menete. És bársony-

keretben magyarul csak pár szót gagyogó

Stampf-ükapám, aki díszmagyarban, darutollas

süvegben, karddal az oldalán pózol a

fényképészmasina előtt.

Kiváló és elismert költőnk, a nemrég elhunyt beregszászi születésű Szepesi Attila „barbár szonetteknek” nevezett versciklusából való az itt olvasható Papírdoboz című költemény. Ez a „barbár” tizennégy soros költemény egy olyan emlékezés része, ahol jelentős szerepet játszanak a fényképek.

Ezekből a fotókból tűnik elénk egy olyan vidék, a történelmi Magyarországnak egy olyan területe, ahol szerves egységnek mutatja magát Szinevér és Kassa, Eperjes vagy épp a Vérke-part. Ahol összetartozást mutat a „bocskoros ruszin” és a költő „rohamsisakban feszítő apja” vagy épp az „őzikeszemű Böhm Julianna”, a dédanyó.

Mindössze tizennégy egyszerű sor. Tizennégy változó hosszúságú, ritmikájú verssor – mert a költemény valóban nincs felöltöztetve „szép rím- s mértékbe”, ahogyan azt Petőfi mondja a Rongyos vitézekben –, és mégis felemelő a Papírdoboz költemény-hatása. Olyan csodás jelentésváltozáson esik át a költő saját famíliájára való visszaemlékezése, de az is, ami nem része a családjának, hogy az olvasó egészen sajátjának érzi: ami egykor volt, mintha saját családjáról szólna, és mintha nem is tűnt volna el az egykori valóság…

Penckófer János