„Együtt a család” rajzpályázat

Olvasói levél

Maroknyi magyarság, túlélő, a megélhetésért küzdő emberek, akik bár ide tartoznak, mégis máshol kénytelenek élni. Távol a családjuktól, távol az otthonuktól, távol mindentől, ami valójában a legközelibb számukra. Kénytelenek. Kényszerülnek. A kárpátaljai magyaroknak jelenleg rengeteg nehézséggel, áldatlan körülménnyel kell szembenézniük. Szorgalmas, szakképzett emberek hagyják el otthonukat, hogy külföldön vállaljanak munkát, mert így tudják biztosítani családjuk számára a megélhetést.

Az Állj Mellénk Alapítvány rajzpályázatot hirdetett „Együtt a család” címmel. Ez a pályázati lehetőség olyan gyerekeknek szólt, akiknek a szülei külföldön dolgoznak, és csak ritkán és rövid ideig tud együtt lenni a család.

Az Állj Mellénk Alapítvány vezetőjével, Margitics Ildikóval beszélgettem.

– Mi indított arra, hogy ilyen „nehéz” témában hirdess rajzpályázatot?

– Tavaly nyáron járt nálam egy kedves család. Nagyon szépek voltak együtt. Vidáman játszottak a kisfiúval. Lovagoltak, ugrált a gyerek a trambulinon és jól érezték magukat. A lovaglás után beszélgettem a szülőkkel, akik elmesélték, hogy azért jöttek, hogy minőségi időt töltsenek együtt, mert az apuka szinte állandóan külföldön van. Mivel sok ismerősünk, barátunk, rokonunk dolgozik távoli országokban, ismerem az érzést, ami egy hatalmas űr, a másik ember hiánya, aki fontos nekem. A gyerekek számára ez még sokkal nehezebb lehet. Találkoztam foglalkozásainkon olyan gyerekekkel, akiknek édesapja és édesanyja is külföldön dolgozik, és csak nagyon ritkán járnak haza. Megérintett a gyerekek szomorúsága. Akkor gondoltam arra, hogy milyen jó lenne, ha értékes időt tölthetnének együtt ezek a családok.

A programban a családoknak lehetőséget nyújtunk lovaglásra, íjászkodásra, pizzázásra, sütizésre, és a végén szaunázni is elmehetnek. Az utóbbit azért választottam, mert egy viszonylag zárt térben, kütyük nélkül tudnak együtt lenni a családtagok egy olyan környezetben, ahol kicsit bizalmasabban tudnak beszélgetni. A résztvevők többségének új volt a lovaglás, mint ahogy az íjászkodás is, ettől vidám lett a hangulat a programok ideje alatt!

– Az elkészült rajzokat az Este hívlak c. film premierjén állították ki. Véletlen egybeesés, vagy tervezetten kapcsolódik a rajzpályázat filmbemutatóhoz?

– Amikor meghirdettem a rajzpályázatot, azt terveztem, hogy a beküldött rajzokból kiállítást szervezünk. Már összegyűltek a művek, mikor megtudtam, hogy az Este hívlak c. film témája is a külföldi munkavállalás nehézségeiről szól. Felhívtam Bunda Ritát, a film rendezőjét, és megkérdeztem, hogy mit szólna a kiállításhoz a film bemutatóján. Örömmel fogadta, én pedig hálás vagyok ezért a lehetőségért! Így sokkal több emberhez eljutott a program híre.

– A rajzok alapján, hogy látod, a gyerekek mennyire értik és érzik át családjuk szétválását (ha lehet így fogalmazni)?

– Ez nagyon jó, elgondolkodtató kérdés. A gyerekek két rajzot küldtek be, az egyiken együtt a család, a másikon szintén együtt vannak, „csak” hiányzik róla az apuka. Egy-két olyan rajzot kaptam, ahol tényleg megfoghatóan látszik a szomorúság. Ezt már a nagyobbak küldték be, akik talán jobban ki tudják fejezni érzéseiket.

– Mi volt a célja ennek a rajzpályázatnak?

– Szerettük volna a gyerekeken keresztül megszólítani a szülőket. A pályázatban tizenhat család számára biztosítunk kikapcsolódási lehetőséget. Azért választottam a rajzpályázat formáját, mert ezáltal kicsit jobban megismerhetjük a gyerekek érzelemvilágát. Minden rajz örömmel és melegséggel töltött el, mikor megkaptam. Jó volt megismerkedni a családokkal és osztozni örömükben, felvidították napjainkat.

Mint ahogy azt már Ildikó említette, a tizenhat legszebb rajz tulajdonosai családjaikkal együtt eltölthetnek egy kellemes délutánt a Szelíd Lovasközpontban. Néhányan már részesültek ebből a vidám alkalomból. Közülük két családot kérdeztünk élményeikről, érzéseikről a témával kapcsolatban.

Dankó Viola óvodapedagógus, két kislány édesanyja. Férje öt éve dolgozik külföldön. Beszélgetésünkkor Viola nehéz szívvel mesélt az évekkel ezelőtti elhatározásról, hogy párja külföldre megy dolgozni.

Nagyon nehéz döntés volt. Utolsó lehetőségnek hagytuk, sajnos nem volt más választás. A férjem egy pékségben dolgozott. Az ottani fizetés igencsak kevésnek bizonyult az árak növekedése miatt. Kisebbik lányunk, Debóra aznap volt egyéves, amikor apa először utazott el külföldre. Úgy terveztük, hogy nem megy hosszú időre, legfeljebb egy-két évre, amíg egyenesbe jövünk. Ennek ellenére ez már a hatodik éve. Reméltük, hogy itthon változik a helyzet.

Török Henrietta kislánya, Szofia, Nevetlenfaluból küldte be rajzait. A családfő 2014-ben próbálta ki először a külföldi munkát Németországban, ahová három hónapra utazott el. Henrietta akkor várandós volt harmadik gyermekükkel, Benjáminnal.

Nem volt könnyű döntés, de nem láttunk más lehetőséget, és jó fizetést ígértek. Amikor hazajött, megbeszéltük, hogy sem olyan messze, sem olyan sok időre nem megy el többé. Három éve Magyarországon dolgozik, de mindig siet haza hozzánk, igyekszik négy hétnél nem maradni tovább.

– Hogyan élik meg, amikor apa nincs otthon?

– Viola válasza az volt, hogy alkalmazkodtak a helyzethez, kialakult egy rendszer az életükben, s mivel nem volt más választásuk, megszokták.

Eleinte annyira nehéz volt belerázódni a dologba, hogy mindennap csak vegetáltunk, nem tudtuk, mit hogyan oldjunk meg, vártunk apára.

A nagylányom a mai napig sír minden egyes beszélgetésnél. A kicsinek pedig így természetes, hogy apa csak „vendég” itthon.

Henrietta gyerkőcei kívánságlistát készítenek édesapjuknak, mit hozzon, amikor hazajön.

A harmadik, negyedik héten már lemondanak mindenről: „Apa, csak te gyere haza, minél hamarabb, és más már nem is kell.”

Amikor együtt vagyunk, mindig igyekszünk egy-két napot családi programokkal tölteni. Nyáron szeretünk erdőbe járni, gombázni, állatkertbe menni és kirándulni. Ilyen közös program volt a lovaglás is most. Nehéz összeegyeztetni, mert sok fontos dolgot is csak akkor tudunk elintézni, ha apa itthon van, az idő pedig nagyon rövid.

Violáéknál szintén a közös, családi programok kerülnek előtérbe, amikor otthon van a családfő. Emellett azonban időt kell szánni az „ügyes-bajos dolgokra is, amit csak apa tud megcsinálni” – mondta Viola.

Akár családi, akár apa-lánya program van, én mindkettővel elégedett vagyok. Mindegy hol, mennyi ideig, csak minőségi időt tölthessünk együtt. Nyáron a lányokkal pecázni járnak, biciklizni vagy sétálni a természetbe.

A rajzpályázattal mindkét család az interneten találkozott. A gyerekek lelkesen láttak hozzá a feladathoz.

Viola lánya, Orsi, nagyon kedveli a lovakat. Úgy gondolta, ez remek lehetőség arra, hogy újra lovagolhasson, hisze n ők már jártak a Szelíd Lovasközpontban, Orsolya tizedik születésnapján.

Szofiát, Henrietta kislányát szintén a lovaglás motiválta. Korábban már volt alkalma kipróbálni Péterfalván a nagycsaládos napon, és az aklihegyi cseresznyefesztiválon, ahol azonnal beleszeretett a lovakba.

– Milyen érzés volt lóháton?

– Nagyszerű, felemelő és megnyugtató érzés volt. Az egyik ok, amiért jelentkeztünk a pályázatra, az a lovaglás volt, mert Orsolya rajong a lovakért. A csónakázáshoz tudnám hasonlítani az érzést – mondta Viola.

Henrietta elmesélte, hogy leginkább kislányát, Szofit bűvölte el a lovaglás, a fiúknak inkább az íjászkodás tetszett.

Mindkét anyuka nagyon lelkesen és jó szívvel beszélt a lovasközpontban eltöltött délutánról. Az előre megszervezett programok lehetővé tették számukra, hogy egy csodás környezetben, felhőtlen hangulatban minőségi időt töltsenek együtt a családdal.

Viola és Henrietta mind a maguk, mind családjaik nevében ezúton is szeretnék megköszönni Margitics Ildikónak és az Állj Mellénk Alapítványnak, hogy ezzel a felejthetetlen délutánnal ajándékozták meg őket.

M. Barbara