József Attila: Isten

2019. április 11., 08:53 , 950. szám

Láttam Uram, a hegyeidet

S olyan kicsike vagyok én.

Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,

Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.

Odatenném a szívemet,

De apró szívem hogy tetszene néked?

Roppant hegyeid dobogásában

Elvész az ő gyönge dadogása

S ágyam alatt hál meg a bánat:

Mért nem tudom hát sokkal szebben?

Mint a hegyek, és mint a füvek

Szívükben szép zöld tüzek égnek

Hogy az elfáradt bogarak mind

Hazatalálnak, ha esteledik

S te nyitott tenyérrel,

Térdig csobogó nyugalomban

Ott állsz az útjuk végén –

Meg nem zavarlak, én Uram,

Elnézel kis virágaink fölött.

 

 

Mikor a magyar költészetet 1964. április 11-én – József Attila születése napján – ünnepelni kezdték, szerzőnkben a szocialista művészt méltatták mindenekfölött. Mert József Attila egy rövid időre valóban magáénak érezte ezt a rendkívüli módon terjeszkedő eszmét, még verse is született Szocialisták címmel, és évtizedeken át a következő sorát kellett leginkább idézni: „Vers, eredj, légy osztályharcos!”.

Az 1989/90-es rendszerváltoztatás óta viszont tudjuk, hogy aki annak idején József Attilát zászlajára tűzte, valójában egész más költeményei miatt tette ezt. És miért ne lenne hihető ez az állítás. Aki áttekinti ezt a rövid életművet, azonnal látja szerzőnk páratlan költői képességét, és az is kiderül, hogy életművének központi részét nem a korábban agyonidézett versei jelentik.

Amennyire harsány és hamis a szocializmus ideológiájához kötődő József Attila-vers, annyira bensőséges és mély filozófiát sejtet például sok istenes költeménye. Itt van például az Isten című rövid műve. Ebben az 1925 őszén született néhány sorban nemcsak finomság, báj, gyermekség és tisztaság lapul, hanem mintegy előrevetíti azon kései nagy verseinek életösszegzéseit, melyek a XX. századi magyar költészet egészére hatással voltak…

Penckófer János