Fodor Géza: Kihullt a tavasz
Hosszúra nyúló telek idején
Csak ásítgatni lehet,
Álmodozni nem!
Kint vastag és fehér
Hótakaró van,
S a fákon jégcsapok…
Cinkefény se csillog,
Napot sem látni –
Ez évből is kihullt a tavasz:
Nem jöttek meg a fecskék, a gólyák;
A verebek is röptükbe fagytak.
Öreg kutyám még sokáig bírta,
De mínusz negyven alatt
Már nem: remegve fagyott meg…
Hiába, csak az embernek
Van története –
Ő viszont abba hal bele.
De ebbe végül mégis
Belenyughatunk-e?
A XX. század derekán Dercenben született Fodor Géza legújabb írásával hosszúra nyúlt „verscsendet” tör meg. Ez a komor hangvételű költemény a „tavasztalanságról” szól, szinte kilátástalanságot sugall. Még a jellegzetesen Fodor Gézá-s „cinkefény” sem derűt áraszt, hiszen nem csillog. A fecskék, a gólyák sem hozták el a tavaszt. Ezt a komor hangulatot csak tovább fokozza a rímek hiánya.
A vers tulajdonképpen az emberi sorsról, az elmúlásról szól, arról, hogy az ember belehal a saját történetébe. A szerző a művét egy költői kérdéssel zárja le, amellyel mégis felcsillant valamit az örök reménykedésből, pedig tudjuk jól: a végzetét senki sem kerülheti el…
fi