A „béke”, mely nem teremtett békét...

2019. június 5., 13:10

A középkor egyik legkegyetlenebb kivégzési módja volt az elítéltek élve felnégyelése. S kilencvenkilenc évvel ezelőtt, a Verseilles melletti Nagy-Trianon palotában éppilyen kegyetlenséggel szabdalták szét, ötödölték fel élve az egy és oszthatatlan magyar nemzetet és egy országot, a történelmi Magyarországot, mely egy évezreden át bizonyította működőképességét, életképességét, fejlődőképességét. Hiszen túlélte a tatárjárás viharát, majd az Árpád-ház férfiágon való kihalása utáni interregnumot, amikor a hataloméhes kiskirályok szinte darabjaira szedték hazánkat, s a török világ százötven évig tartó széttagoltsága után is újból összeforrt, hisz’ ami összetartozik, az összenő… A kiegyezéstől az I. világháború kitöréséig tartó szűk fél évszázadban, a kibontakozódó polgárosodás korszakában pedig olyan fejlődést produkált, amilyenre talán azóta sem volt példa Közép-Európa keleti felében.

Ám jött a háború, majd Trianon. A háború, melynek kirobbantása ellen – szemben a kardcsörtető osztrák politikusokkal – éppen gróf Tisza István magyar miniszterelnök emelt szót. Ám az Osztrák–Magyar Monarchiában a prímet vivő Ausztria vezetői végül magukkal rántották Magyarországot a világégésbe, mely a történelem számunkra kedvezőtlen fordulatai folytán végül hazánk élveboncolásához vezetett.

Pedig ez nem volt szükségszerűen bekövetkező esemény. Mert igaz, hogy a Monarchia csapatai 1918 őszén súlyos vereséget szenvedtek az olasz hadszíntéren, a Görögországban partraszálló francia expedíciós hadsereg pedig – a velünk szövetséges Bulgárián átgázolva – Magyarország déli határai felé tört előre, s a Monarchia felbomlását már semmi sem akadályozhatta meg, melyből kivált Csehország, Ausztriában megfosztották trónjuktól a Habsburgokat, és kikiáltották a köztársaságot, akárcsak Magyarországon, hazánk területén pedig egymás után alakultak meg a nemzetiségi tanácsok, melyek programjában ott szerepelt a tőlünk való elszakadás, és elkerülhetetlen volt a világháborús vereség elfogadása. Ám amikor Magyarország – még a Monarchia részeként – 1918. november 3-án Padovában, majd önmaga nevében, 1918. november 13-án, Belgrádban aláírta a fegyverszüneti megállapodást, még egy egységes, ütőképes, harcedzett haderővel rendelkezett, mely könnyen útját állhatta volna a Felvidékre és Erdélybe benyomuló kisszámú csehszlovák, illetve román csapatoknak, s a Délvidékre behatoló szerb hadsereget is megállíthatta volna. Ám az 1918. október 31-i őszirózsás forradalom után hatalomra került Károlyi-kormány végtelen naivitással az antant jóindulatára bízta magát, s hogy ezt elnyerje, meg sem próbálkozott a katonai ellenállással, sőt lefegyverezte, szélnek eresztette a még kompakt magyar haderőt. Az időközben köztársasági elnökké választott Károlyi Mihály csak 1919 márciusában, miután újabb jegyzékeket kapott az antanttól újabb magyar területek kiürítésére és átadására, jött rá politikája elhibázott voltára. Lemondott, átengedve a hatalmat Kun Béláéknak, akik kikiáltották a Tanácsköztársaságot, mely viszont nem volt szalonképes tárgyalópartner az antant szemében, így csak a tanácshatalom összeomlása után, 1919 végén hívták meg Magyarország képviselőit a béketárgyalásokra.

Az Apponyi Albert gróf által vezetett magyar küldöttség Teleki Pál 1910-ben készített, Magyarország etnikai képét pontosan tükröző etnikai térképével, néprajzi, történelmi, etnikai munkákkal felfegyverkezve érkezett meg Párizsba, 19201 januárjában. Ám a delegációt házi őrizet alá helyezték, így a tárgyalásokat nélküle folytatták le, meg sem hallgatva érveiket, meg sem tekintve a valósághű Teleki-térképet, és csak a csehszlovákok, románok, délszlávok meghamisított etnikai adatait vették alapul a határok meghúzása során. A határokat pedig nem a valós etnikai határokhoz igazodva, hanem a leendő kisantant mohó kisimperialistáinak a gazdasági, politikai érdekeihez igazodva vonták meg. Például Magyarország északkeleti és keleti határainak a megállapítása során egy Kassától Temesvárig húzódó fontos vasútvonal megszerzéséhez igazították a magyar-csehszlovák, illetve a magyar-román határt. Apponyi Albert gróf csak 1920. január 16-án, a béketervezet véglegesítésekor kapott szót, mint a magyar küldöttség vezérszónoka, de az ő beszéde sem számított már semmit. Az antantnak csak két megbízottra volt szüksége, hogy aláírják a kész szerződést. Erre pedig 1920. június 4-én került sor a Nagy-Trianon palotában, melyet magyar részről két jelentéktelen politikus, Bénárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd látott el a kézjegyével.

Megjegyzendő, hogy az antant vezetői a Versailles-környéki békék – így a trianoni béke – megkötésekor fennen hirdették a nemzetek önrendelkezési jogát. Nos, a nemzetek önrendelkezési joga ott szerepelt Thomas Woodrow Wilson amerikai elnöknek a háború utáni rendezés alapjait lefektetni kívánó híres 14 pontja között, melyet 1918. január 8-án fejtett ki kongresszusi beszédében, a szenátus és a képviselőház közös ülésén, mely a minden nemzettel szembeni méltányosság alapelvére épült. Georges Clemenceau francia, David Lloyd George angol és Vittorio Emanuele Orlando olasz miniszterelnök, valamint csehszlovák, román, valamint délszláv szövetségeseik sajátosan értelmezték a nemzetek önrendelkezési jogát, melyet „elfelejtettek” megadni a legyőzötteknek. Az amerikai küldöttség elégedetlensége jeléül ki is vonult a békekonferenciáról, és az Egyesült Államok különbékéket kötött első világháborús ellenfeleivel. Sőt a francia Nemzetgyűlésben is akadt egy józan gondolkodású képviselő, Charle Tessiers, aki a trianoni békeszerződés ratifikációja során rámutatott annak igazságtalanságára és méltánytalanságára, s nem is szavazta meg a ratifikációt. Később pedig megállapította a történelmi tényt: volt egy ország, a történelmi Magyarország, létező, de kezelhető nemzetiségi ellentétekkel, feldarabolása után pedig megszületett az a Csehszlovákia és Jugoszlávia, illetve naggyá lett az a Románia, melyek ugyancsak soknemzetiségű államok lettek, ugyanúgy létező nemzetiségi ellentétekkel.

A béke nem hozott igazi békét, sőt máig tartó ellentéteket szült Magyarország és szomszédjai közt. Ausztriával szemben is csak a Sopronban és környékén kiharcolt, és az Őrvidék legalább egy részét megmentő 1922-es népszavazás révén tűntek el az ellentétek. A felvidéki, az erdélyi, a kárpátaljai és a délvidéki magyarokra viszont elnyomás borult, s bár a legújabb időkben Szerbiában már minden nemzetiségnek, így a vajdasági magyarságnak is megalakult a maga nemzetiségi tanácsa, mely biztosítja a kulturális autonómia területén megszerzett jogokat, a Felvidéken, Erdélyben és itt, Kárpátalján még messze vagyunk mindettől. És Magyarország és több szomszédja közt is csak akkor születhet igazi megbékélés, ha végre valahára orvosolják Trianon ijesztő igazságtalanságát.

Lajos Mihály