Juhász Gyula: A föltámadott
Negyven napig még a földön maradt.
Járt-kelt a zöldben, megfürdött a fényben,
Szívében érezé a szent tavaszt.
A gyermekek közt játszott és mesélt,
Virágát derűs homlokára fonta,
Ujjongva mondta: Ó élet, te szép!
Negyven napig még a földön maradt.
Ragyogó lelke távol ködbe látta
A koponyák hegyét, az árnyakat.
Egy orgonavirágos hajnaltájon
Oly könnyű lőn a teste, mint a fény
S elszállt némán a mennybe, mint egy álom.
Juhász Gyula költeménye a húsvét végérvényes kiteljesedésének misztériumát helyezi a középpontba. Tudniillik Jézus Krisztus harmadnapon történt feltámadása után, negyven napig még a földön járt – ahogy ez a négy versszakos költeményben kétszer is elhangzik. Még negyven napig itt „járt-kelt a zöldben”, „megfürdött a fényben”, így a tanítványok végső soron csak az „orgonavirágos hajnaltáj” utáni tíz napban érezhettek valami elhagyatottság-félét.
Mert az ötvenedik napon bizony csoda történt. Megtörtént az ég legszebb földi megnyilatkozása: megjelent a Szentlélek. Beköszöntött pünkösd ünnepe.
Erről ugyan nem beszél A föltámadott című Juhász Gyula-vers, ám olyan élesen ér véget a költemény, hogy szinte érezni lehet ezt az ismert folytatást. Hogy a negyvenedik nap után mindössze tíz nap telik el, és hirtelen egy különös természeti jelenség tanúi lesznek a tanítványok, és valamennyien. Olyan volt ez a feltámadás utáni ötvenedik nap, mintha nagy szél kerekedett volna, de mégsem szél volt az. Lángnyelveket is mond a ránk maradt emlékezet, de valójában az is más valami volt: a Szentlélek eljövetele. És ez olyan „nyelvet” adott az összeseregletteknek, hogy mindnyájan tökéletesen értették egymást, mert a szeretetnek nem lehet semmilyen korlátja, akadálya, feltartóztatása…
Penckófer János