Petőfi Sándor: Hazámban

2019. július 7., 16:00 , 962. szám

Arany kalásszal ékes rónaság,

Melynek fölötte lenge délibáb

Enyelgve űz tündér játékokat,

Ismersz-e még? Oh, ismerd meg fiad!

 

Rég volt, igaz, midőn e jegenyék

Árnyékain utószor pihenék,

Fejem fölött, míg őszi légen át

Vándor daruid V betűje szállt;

 

Midőn az ősi háznak küszöbén

A búcsú tördelt hangját rebegém;

S a jó anyának áldó végszavát

A szellők már régen széthordozák.

 

Azóta hosszú évsor született,

És hosszú évsor veszte életet,

S a változó szerencse szekerén

A nagyvilágot összejártam én.

 

A nagyvilág az életiskola;

Verítékemből ott sok elfolya,

Mert oly göröngyös, oly kemény az út,

Az ember annyi sivatagra jut.

 

Ezt én tudom – miképp nem tudja más –

Kit ürömével a tapasztalás

Sötét pohárból annyiszor kínált,

Hogy ittam volna inkább a halált!

 

De most a bút, a hosszú kínokat,

Melyektől szívem oly gyakran dagadt,

És minden szenvedés emlékzetét

Egy szent öröm könnyűje mossa szét:

 

Mert ahol enyhe bölcsőm lágy ölén

Az anyatejnek mézét ízlelém:

Vidám napod mosolyg ismét reám,

Hű gyermekedre, édes szép hazám!

 

Istenem, hányszor idézzük magunkban ezt a verssort: „Arany kalásszal ékes rónaság”! Mindenütt eszünkbe villan, mikor megpillantjuk az érett, aratás előtti gabonaföldeket. De különös erővel akkor tör fel bennünk, mikor a távolból régről ismert búzamezőink sárgállanak fel, amikor ismét szülőföldünkön süt le ránk a nap.

Petőfi Sándor ebben a versében – mint általában mindegyik művében – azonosnak látja az ember legszemélyesebb világát azzal a tágabb fogalommal, hogy haza. És ez így természetes. Sehol sem lehet annyira arany, sárgás-napos a haza, mint amikor a régi udvarra tesszük a lábunk, mikor újra látjuk házunk táját, a cseresznyefát, jázminbokrot, és széles mosollyal köszönünk rokonnak, régen látott ismerősnek egyaránt. Hiába észlelünk máshol tágasabb teret, érzékelünk magasabb eget, és tapasztaljuk, hogy még tán a fű is „zöldebben” tenyészik, egy pici hiányérzet mindig mellénk fekszik éjjel. 

Költőnk mintha azt sugallná, hogy a szülőföld-hazától távol eltöltött idő csak „életiskolának” jó. Arra való csak, hogy tapasztaljunk mindenfélét, észrevegyük, milyen „göröngyös”, „kemény” az életút, és hogy az embernek hányszor, de hányszor kell „sivatagra jutnia”, míg végül hazaér...

Penckófer János