Utassy József: Vihar előtt a réten

2019. július 16., 11:13 , 963. szám

Lenyúlt egy villám a földre,

karjába kapta a csöndet.

 

Szemet hunyt az ég, de látták

s beleremegtek a nyárfák.

 

Körben, a dombokon túl,

hét harang bronza kondul.

 

Sürög a szél s a boglya

laza fonatú kontya

 

kibomlik lobogva-égve

s szálanként szédül az égbe.

 

Tépik a lovak a hámot.

Mennydörgés. Kalap kóvályog.

 

Reccsen a karja egy gallynak

s ráfeketednek a varjak.

 

Fűz alá futnak a lányok,

szoknyájuk suhog a szélben,

 

s a dombok hajlatából

utánuk ered a zápor.

 

 

 

Utassy József verse olyan, mint egy szétnyílt leporelló: egy összekapcsolt és most aláhulló képköteg. Mindegyik kétsoros versszak egy-egy külön kép és egy-egy külön oldal, amelyeken hogyha felülről lefelé végigfut az olvasó szeme, akkor egy feszültséggel teli eseménysort észlel. Ennek közös címe Vihar előtt a réten, amely hogyha hiányozna, akkor sem hullanának összefüggéstelen darabjaikra a képek.

Egyszerre tekinthető tehát természeti kezdőképnek a legelső versszak, amely mintegy villámfénybe helyezi a tájat: azt a nyugalmat érzékelteti, amelyet általában vihar előtti csendnek szokás mondani. Így villannak föl a csendrablásba „beleremegő nyárfák” és a széltől szétbomló „kontyok”: a boglyák.

Aztán következik a hámot tépő félelem, a lovak képe, majd a mennydörgés, a varjak feketéje, minden, ami vészjósló. Nem látni, de hallani, ahogyan „hét harang bronza kondult” az imént. Ám mielőtt végképp elkomorulna az egész természeti és emberi táj, figyelmünk a „fűz alá futó lányok” csapatára terelődik, mert egészen közeli a szoknyasuhogás. De nincs idő semmire, mert máris nyakunkba kapjuk a zuhét...

Penckófer János