Zsille Gábor: Visszavedleni

2019. július 23., 10:58 , 964. szám

Jó lenne eltávolodni az irodalomtól,

visszavedleni átlagos emberré,

átlagos életmóddal, olvasmányokkal.

Jó lenne kiszellőztetni a fejem,

hogy úgy mondjam, megtisztulnom,

nem szektás alapon szabaddá tenni

a rabláncon tartott tudatom.

Úgy kellene élni, hogy nincsen

korrektúra és PDF, sem lapzárta,

sem kényszeres szöveggondozás,

nem hallatszik az esztéta tolvajnyelv,

és távol jár minden dilettáns.

 

Úgy kéne megint élnem, mint régen.

Ha azt a szót láttam leírva: forrás,

erdei vízcsobogás jutott eszembe,

és nem a kecskeméti folyóirat.

Ha egy mondatban az állt, hogy életünk,

a szerelmemmel közös otthont láttam,

de nem a szombathelyi főszerkesztő

inkább csak borosta, rőtes szakállát.

És ugyanígy rab lett még jó néhány szó:

holmi, műhely, jelenkor, liget. Viszont

úgy kell élnem, hogy azt hallva: hitel,

kizárólag Csoóri Sándor lapjára gondoljak.

 

 

Zsille Gábor verse olyan problémáról szól, amely általában minden munkahely sajátja. Hogy tudniillik az ember korábbi – ahogyan szerzőnk mondja: átlagos – életmódját munkaköri tevékenysége mindig átformálja. Egy idő után azon vesszük észre magunkat, hogy korábbi tényeket, információkat – sőt gondolatokat és szójelentéseket! – munkahelyi tapasztalataink és élményeink szűrőjén keresztül értelmezünk.

Ugyanakkor a Visszavedleni című költemény ezen túlmutat. Az itt megidézett munkaköri gond, vagyis egy szépirodalmi szerkesztő szükségszerűen „esztéta tolvajnyelven” való gondolkodása – „rabláncon tartott tudata” – közösség- és kultúraértelmezési távlatba kerül. Szerzőnk felismerése irodalmi-kulturális közéletünk jellegzetességére vonatkozik. Arra mutat rá, hogy egyes szavaink eredeti jelentését kisajátították ismert irodalmi folyóirataink címei. Így lett a „forrás”, az „életünk”, a „holmi”, „műhely”, „jelenkor”, „liget” nem az, amit a szó eredetileg jelöl, hanem átlényegített szellemiség, melyet ráadásul a körülötte munkálkodó emberi közeggel azonosítunk.

Annak továbbgondolása pedig már az olvasóra vár, hogy e „rabbá lett” szavakkal szemben egyet valamiért mégis kiemel a szerző, mikor így fogalmaz költeménye végén: „viszont úgy kell élnem, hogy azt hallva: hitel, kizárólag Csoóri Sándor lapjára gondoljak”...

Penckófer János