Az alma nem esett messze a fájától

Egy ifjú motokrosszversenyző Gutról

A hamarosan 15. életévét betöltő ifj. Peres László, guti lakos, a Beregszászi 4. Sz. Kossuth Lajos Középiskola 9. osztályt most végző tanulója nem egy átlagos tizenéves, ugyanis kisgyermekkora óta űz egy igen emberpróbáló sportot, a motokrosszt, méghozzá magas színvonalon, amit sok-sok arany-, ezüst- és bronzérem, valamint megannyi, ugyancsak szépen csillogó kupa is bizonyít. De miként is lett moto­krosszversenyző egy falusi gyerek?

– Hatévesen kezdtem terepmotorozni. Apukám is moto­krosszversenyző volt, tőle kaptam kedvet ehhez a sportághoz, és ő is tanított meg rá – emlékezik vissza beszélgetőtársam. – Az első évben még csak gyakoroltunk, elsősorban a közeli mezőn, emellett pedig a falusi focipályán is. Felültem édesapám KTM–125-ös, osztrák terep-motorbiciklijére, melyet gyakorlatozás közben ő tartott hátul, és adta az instrukciókat, hogyan vezessek. S hogy nehéz volt-e megtanulni? Nem annyira, mert van hozzá érzékem. A következő évben aztán megkezdtem a versenyzést a saját kategóriámban.

– A motokrossznak két típusa van – kapcsolódik be a beszélgetésbe az apa, id. Peres László. – Az egyik a sima terepmotorozás, földútpályán, melyen kanyarok, különböző akadályok és ugratók sorakoznak. Az ugratókon pár métert, de akár 20-30 métert is lehet ugratni, s nekem 20-25 méteresek voltak a legnagyobb ugratásaim. A terepmotorozás másik válfaja pedig az endurokrossz. Ebben a sportágban 10, 15, 20 kilométert kell lehajtani, erdőn, mezőn keresztül, átugratva farönkökön, speciális sáncokon, illetve átgázolva folyón, s másfél óráig tart egy verseny, míg a sima terepmotorverseny csak húsz percig. Mind a két verzióban versenyeztem 2005-től 2018-ig. Az első terep-motorkerékpárom egy 1992-es kibocsátású Suzuki RMX–250-es volt, majd különböző más, japán motorokkal (Kawasakival, Hondával) versenyeztem, utoljára pedig a KTM–125-öst vettem meg, ezzel fejeztem be a versenyzést, s most ezt „testáltam rá” a fiamra. Járási, megyei, országos, illetve nemzetközi motokrosszversenyeken indultam (az utóbbiakon Magyarországon, Romániában, Németországban), de „csak” a sima terepmotorozásban értem el eredményeket. A nemzetközi versenyeken maximum az 5. helyezésig jutottam el, az itthoniakon viszont nagyon sokszor felléphettem a dobogó különböző fokaira, legtöbbször a harmadikra, a megyei versenyeken pedig győzelmeket is értem el. Közben viszont „összeszedtem” nem egy törést – egy lábtörést követően három hónapot feküdtem –, meg volt, hogy vállsérülést szenvedtem, de ez egy veszélyes sport, és a sérülések együtt járnak vele…

Mint beszélgetőtársaimtól megtudom, Kárpátalján több terepmotoros versenypálya is van: a Beregszászi járásban Nagyberegen, megyeszerte pedig Ungváron, Munkácson, Nagyszőlősön, Huszton, illetve a huszti járási Izán, továbbá a szolyvai járási Galamboson (a két utóbbi helyszínen endurokrosszpálya található). S természetesen esőben is tartanak versenyeket. Mint id. Peres Lászlótól megtudtam, ilyenkor még jól is lehet hajtani a motorral, mert az eső lággyá teszi a földúton futó pálya sarát, hanem amint megáll az eső, összeáll a sár, és olyanná válik, mint a gyurma, akkor, bizony már nagyon nehéz terepmotorozni. De térjünk is rá ifj. Peres László eddigi pályafutására.

– Az első versenyemen hét­évesen vettem részt – meséli a fiatalember. – Nem volt esélyem jó eredményre, hisz’ még csak kezdő voltam, ráadásul a kezemet is eltörtem, de ahogy egyre gyakorlottabbá váltam, jönni kezdtek az eredmények is. Mindegyik beregszászi járási, illetve megyei versenyen indulok. Nyolcévesen álltam fel először a dobogóra, annak is a 3. fokára. Az első években még csak pár méteres ugratásokat tudtam végrehajtani, újabban viszont már több mint tízmétereseket is elérek, sőt 30 métereseket is tudok ugratni, s az egészben az a lényeg, hogy minél nagyobbakat hajt végre a versenyző, annál nagyobb sebességre tesz szert, és hamarabb ér a célba.

– Említetted a kéztörésedet. Azóta is voltak sérüléseid?

– Több törést nem szenvedtem, de balesetem, persze, volt. Megesett, hogy összeakadtam egy versenyzőtársammal, és mindketten felborultunk. A tavalyi ungvári versenyen pedig az élen jártam, amikor megállt a főtengely, és fel kellett adnom a versenyt.

– Azóta vettem is egy tartalék terepmotort, hogy többször ne ismétlődjön meg ilyen malőr, és ha az egyik motorkerékpár „beadja a kulcsot”, kéznél legyen a tartalék, amelyikkel folytatni tudja a versenyt – jegyzi meg id. Peres László.

– Itt, Kárpátalján melyik a legnehezebb sima motokrossz­pálya? – fordulok ismét ifj. Peres Lászlóhoz.

– A munkácsi, de a huszti is nehéz. A kanyarokban, illetve előttük meg utánuk kicsiny, speciális ugrókat építettek be a sebességcsökkentés végett, és itt találhatók a legnagyobb ugratók is. Munkácson a múlt évi versenyen harmadikként végeztem.

– Milyen eredményeket érsz el a járási és a megyei versenyeken? S ha már részt vettél országosokon és nemzetközieken is, ott miként tudtál helytállni?

– A járásiakon mindig az 1., a 2. vagy a 3. helyen végzek. A megyeieken is érek el dobogós helyezéseket, úgy húsz alkalommal pedig az első helyen végeztem. Ezenkívül Kijevben, Lembergben, Kozelben, Csernyivciben is indultam az országos versenyeken. Voltak dobogós helyezéseim is: Lembergben 1., Kijevben 3., de volt, hogy negyedikként, ötödikként értem célba. Az országos versenyek nehezebbek, mert erősebb a mezőny. A nemzetközi megmérettetéseken, Magyarországon, illetve Romániában viszont még nem tudtam felállni a dobogóra.

– Melyek voltak az eddigi legnehezebb versenyeid?

– A lembergi és az idei nagyberegi tett a legjobban próbára. Az utóbbin ugyanis nem csíptem el jól a rajtot, az utolsó helyről indultam, s onnan verekedtem fel magam a 3. helyre. Lembergben az első futamban jól elkaptam a rajtot, rögtön az élre kerültem, és elsőként is zártam. A második futamban azonban (egy verseny két futamból áll) csak a 3-4. helyről tudtam nekivágni a pályának, de végül mégis elsőként robogtam át a célvonalon.

– Milyen eredményeket értél el az endurokrosszpályákon?

– Galamboson már hétévesen rajthoz álltam (megjegyzem: az első kategóriában, tízéves korig csak fél órát tart a verseny), és harmadikként értem célba. Azóta is indultam endurokrosszpályákon, tavaly meg is nyertem az izai versenyt, míg ugyancsak a múlt évben, a galambosin harmadikként végeztem. Az endurokrosszversenyek, persze, sokkal nehezebbek, mint a sima terepmotorversenyek, háromszor annyi ideig tartanak, és több erőt, nagyobb állóképességet igényelnek.

Végezetül pedig csak azt kívánhatjuk a fiatal versenyzőnek, hogy még sok szép sikert könyvelhessen el.

Lajos Mihály