1939. szeptember 1. – És eldördültek a fegyverek…

2019. szeptember 1., 08:11

Nyolcvan éve, 1939. szeptember 1-jén, hajnali 4 óra 40 perckor a náci Harmadik Birodalom bombázórepülői légitámadást indítottak a lengyelországi Wielun városa ellen. Öt perc múlva pedig a Gdanski-öbölben eldördültek a Schleswig–Holstein csatahajó nehézágyúi, megkezdve a Visztula torkolatát és a lengyel Gdynia kikötővárost védő Westerplatte erőd lövetését, majd újabb repülőkötelékek szálltak fel a katonai repülőterekről, egyidejűleg kibontakozott a német szárazföldi támadás is, a lengyel hadjárat pedig végül világháborúvá terebélyesedett… De milyen okok vezettek a kitöréséhez?

1918 őszén Németországban a háborús vereség, valamint a gazdasági összeomlás társadalmi válsághoz vezetett, s november 3-án forradalom robbant ki a császári kormányzat ellen. Hat nap múlva kikiáltották a köztársaságot, s november 11-én már ennek képviselői írták alá az antanttal való fegyverszüneti megállapodást. Az antant azonban később megalázó békefeltételeket támasztott Németországgal szemben, a német küldöttség pedig – 1919. július 28-án, a Versailles-i palotában – kénytelen volt azokat elfogadni. A területi veszteségek ugyan nem voltak túl nagyok. Németország elvesztette területe 13 százalékát, benne Franciaország javára a két ország között nem egyszer gazdát cserélt Elzászt és Lotaringiát, míg az újjászületett Lengyelország számára vissza kellett adnia a korábban porosz uralom alá került nyugat-lengyel területeket, s hogy Lengyelország tengeri kijárathoz jusson, egy kis földsávot is a Gdanski-öbölben, az ún. danzigi folyosót, ahol a lengyelek jelentős tengeri kikötővárossá építették ki az addig kisváros Gdyniát. Ezzel viszont megszűnt a szárazföldi összeköttetés Németország magterülete és Kelet-Poroszország között, a danzigi folyosó keleti végén fekvő, német többségű Danzig (ma: Gdansk) pedig az antant által frissen létrehozott Népszövetség védelme alatt álló szabad város lett. Ugyanakkor a Rajnától nyugatra fekvő területeket francia csapatok szállták meg, a Rajna jobb partján pedig kialakítottak egy 50 km széles demilitarizált övezetet, ahol német katonaság sem állomásozhatott, és német erődítmények sem épülhettek. A német hadsereget 100 ezer főben maximalizálták, s nem rendelkezhetett sem páncélautókkal, sem harckocsikkal, sem légierővel, sem tengeralattjárókkal, felszíni flottáját is nagymértékben lekorlátozták, s mindez megalázó volt egy nagyhatalom számára. Gazdaságát pedig a háborús jóvátétel fizetése érintette a legsúlyosabban, melynek tervezett összege 1920-ban 269 milliárd márkára rúgott.

Az irreálisan magas összeget a háborúban megroppant gazdaságú Németország nem bírta kifizetni, a gazdasági ellehetetlenülés ráadásul hiperinflációhoz is vezetett. A gazdasági problémák, az elszegényedés kedvezett a kormánnyal szembeni elégedetlenséget meglovagoló szélsőjobboldali pártok, köztük is elsősorban a Hitler által vezetett Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (ismertebb nevén: náci párt) megerősödésének, mely 1923. november 8–9-én kormányellenes puccsot robbantott ki. Ezt azonban hamar leverték, vezetőit elfogták, Hitlert pedig hazaárulásért ki is végezhették volna, ám a vele rokonszenvező bíró csak öt év börtönre ítélte, s abból is mindössze kilenc hónapot kellett rács mögött töltenie.

Ám mire kiszabadult, rövid idő alatt nagyot változott Németország. Az Egyesült Államok – melynek Kongresszusa amúgy nem ratifikálta az okkal méltánytalanoknak minősített Párizs-környéki békéket – felajánlotta, hogy nagy összegű hitelekkel segít talpra állítani a német gazdaságot, hogy Németország ki tudja fizetni a jóvátételt, melynek összegét előbb 132 milliárd márkában állapította meg, majd 1929-ben pedig 113 milliárd márkára csökkentették. De már addig is áramlani kezdett az amerikai kölcsön, az amerikai tőke, s mindez a német munkamorállal egyesülve kihúzta Németországot a gödörből. Az ország felvirágzott, a társadalom elégedettsége nőtt, a gazdasági-társadalmi stabilitás pedig nem kedvezett a szélsőségeseknek. Ám 1929 októberében kezdetét vette az 1933-ig tartó nagy gazdasági világválság. Az amerikai befektetők – mivel az USA is súlyos helyzetbe került – kivonták tőkéjüket Németországból, melynek gazdasága még nem állt talpra annyira, hogy az állami vezetés kezelni tudja a válságot. Megannyi gyár bezárt, tömegessé vált a munkanélküliség, a társadalmi elégedetlenség miatt nagymértékben megerősödtek mind a szélsőbaloldali kommunisták, mind a szélsőjobboldali nácik, s 1933. január 30-án Hitler került a kancellári székbe. Majd miután a következő évben a már nagyon idős Hindenburg elnök elhunyt, Hitler összevonta a kancellári és az elnöki tisztséget, Führerré (vezérré) nevezte ki magát, és rövid úton felszámolta a demokráciát.

Hatalma megszilárdítása után 1935-ben felmondta a Versailles-i békeszerződés által előírt katonai korlátozásokat, és gyors ütemű fegyverkezésbe kezdett. A következő évben német csapatokat vezényelt a demilitarizált Rajna-övezetbe, majd a folyótól nyugatra eső területekre. A német hadsereg, a Wermacht ekkor még nem volt olyan erős, mint amilyennek tűnt, s titkos parancsában a Führer utasította a csapatokat, hogy ha a franciák ellenállnak, vonuljanak vissza. Ám a franciák sehol sem álltak ellen… 1938 márciusában a brit és francia vezetők elnézték, hogy a németek bevonuljanak Ausztriába, és a Harmadik Birodalomhoz csatolják az alpesi országot. Az év őszén pedig Hitler követelni kezdte, hogy Csehszlovákia adja át Csehország nyugati, északi és déli határterületeit, a nagyrészt németek által lakott Szudéta-vidéket. S bár mind a britek, mind a franciák szövetségi kapcsolatban álltak Csehszlovákiával, mégis beleegyeztek, hogy a vitatott területek német fennhatóság alá kerüljenek, a csehszlovák állam pedig így kénytelen volt átadni azokat a Harmadik Birodalomnak.

A nyugati hatalmak engedékenysége azzal magyarázható, hogy a brit és francia vezetők megrettentek az erőszakosan fellépő diktatórikus Németországtól, az I. világháború veszteségeinek az emléke is kísértette őket, minden áron el akarták kerülni az újabb háborút, azt hitték, hogy engedmények árán kielégíthetik Hitler kielégíthetetlen étvágyát, s még azt is eltűrték, hogy 1939 márciusában a nácik megszállják a maradék Csehországot.

Ezt követően Lengyelország lett a nácik következő célpontja. Megerősödtek a Danzig birtoklására irányuló német törekvések, emellett a nácik autópályát terveztek, mely a danzigi folyosón és Danzigon keresztül kapcsolta volna össze Németország magterületét Kelet-Poroszországgal. A lengyelek azonban féltek, hogy ha engednek, Csehszlovákia sorsára jutnak, és nem egyeztek bele a német autópályatervbe. S már csak azért sem bíztak Hitlerben, mert tudomásukra jutott, hogy a nácik titokban együttműködnek a lengyelellenes Ukrán Nacionalisták Szervezetével. Március 30-án Nagy-Britannia és Franciaország támogatásáról biztosította Lengyelországot egy német támadás esetén, ám még bíztak a diplomáciai megoldásban. Nem tudhatták, hogy Hitler már áprilisban kidolgoztatta Lengyelország lerohanásának a tervét, a danzigi folyosó kérdése csak ürügy volt a számára. Az év további hónapjaiban pedig folytatódott a válság. A német titkosszolgálatok, valamint a hírhedt államrendőrség, a Gestapo lengyel katonai egyenruhákat öltött tagjai 21 támadást hajtottak végre a német–lengyel határ mentén, német célpontok ellen, hogy „agresszorokként” állítsák be a lengyeleket. Augusztus 23-án aláírták a német–szovjet megnemtámadási egyezményt, a szovjet külügyi népbiztos, Molotov és a német külügyminiszter, Ribbentrop kézjegyével ellátott Molotov–Ribbentrop-paktumot, melynek titkos záradékába azt is bevették, hogy Németország mellett a Szovjetunió is háborút indít Lengyelország ellen, s a két hatalom egymás között osztja fel az országot. Két nap múlva az angolok és a lengyelek aláírták a Lengyel–Brit Közös Védelmi Egyezményt (korábban pedig a lengyelek a franciákkal is megkötötték a Francia–Lengyel Katonai Szövetséget), ám az angolok Berlin felé jelezték, hogy továbbra is nyitottak a tárgyalások irányában. Augusztus 29-én ajánlatot tettek a diplomáciai megoldásra, melynek értelmében Németország megkapta volna Danzigot, míg a danzigi folyosó hovatartozása kérdésében népszavazás döntött volna, a két ország német, illetve lengyel kisebbségének a kérdését pedig lakosságcsere útján oldották volna meg. Másnap brit nyomásra lengyel küldöttség utazott Berlinbe, ám a tárgyalások megfeneklettek. Augusztus 31-én éjszaka lengyel szabotőröknek álcázott náci fegyveresek foglalták el a sziléziai gleiwitzi német rádióállomást, s lengyel nyelven beolvastak egy rövid németellenes szöveget, „fellázítandó” a lengyel kisebbséget. A „provokációra” hivatkozva azután szeptember 1-jén megindult a német támadás Lengyelország ellen. Két nap múlva a britek és a franciák hadat üzentek Németországnak, ám kisebb összetűzések mellett nem nyújtottak érdemi segítséget (ez volt az ún. „furcsa háború”). A szovjetek azonban – kétheti várakozás után – szeptember 17-én, a lengyelországi ukrán és belorusz kisebbségek védelme ürügyén támadást indítottak Lengyelország ellen, s október 1-re elesett a két tűz közé került állam, melyet fel is osztottak a győztesek.

A Versailles-i békerendszer méltánytalanságai, a megoldatlan nemzetiségi kérdések, a gazdasági világválság, Hitler hatalomra kerülése és a Harmadik Birodalommal szembeni brit–francia engedékenység így vezettek el a II. világháború kitöréséhez…

Lajos Mihály