Kosztolányi Dezső: Őszi koncert

2019. szeptember 25., 10:04 , 974. szám

Sírj, őszi vers... Sírj, mind a két szemem,

sírj, őszi koncert, zengő zeneverseny.
Most itt az ősz és én vagyok az ősz,
és régi bútól vemhes újra versem.
Beteg az arcom, beteg a dalom,
az elmúlást sápadva szomjazom,
az életet, mely már csak félig élet,
a hervadt holdat és a sírt,
s a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.

 

Beteg vagyok, szépségektől beteg,
nem is vagyok más, egy beteg poéta.
Ha egyet nézek, elfakul a fény
és ferdül a nap, mint a hold karéja.
Ha kettőt nézek, hullik a levél,
és föltámad az, aki rég nem él.
Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
szél száll és kiszakad a köd,
és a világ fázlódva összerezdül.

 

Most a ligetbe bolygok délután,
és úgy jövök meg, mint egy temetésrül,
talpig fekete gyászoló ruhám,
s vörös szemem a könnyektől sötétül.
Fekete kalap és egy lomha bot,
az utakon álmodva ballagok.
Levelük a fák az aszfaltra sírják,
és csengenek és zengenek
az utolsó neszek, az őszi trillák.

 

 

Kosztolányi Dezső versének teljes címe: Őszi koncert – 1912, Praeludium. A költemény mintegy előrevetíti az 1912-es kötet hangulatát, melyet csaknem teljes egészében ennek a varázslatos évszaknak szentel a költő.

Már a legelső sorok valósággal zengenek-bonganak. Mint egy nagyzenekarra írt darab első akkordjai, úgy jelzik előre, miféle hangulatról lesz szó, és magával is ragadják az olvasót. A gondolatok tisztasága és a költemény pontos tagolása, illetve a döccenésmentes előrehaladás észrevétlen gyorsasággal a vers végéhez vezetnek. Könnyen érthető és mégis újra olvasásra sarkalló sorok ezek, melyek egyszerre nyitottak, de zártak is. A vers végén érezni a befejeződést, mégis olyan érzés, mintha nem tudtunk volna meg semmit. Valamivel telítődünk, de hiány­érzetünk is támad általa. Ezen pedig azért nincs mit csodálkozni, mert ki tudna egészen biztosat mondani a szomorkás-bús elmúlásról, a vég biztosságának tudatáról, mikor az egyszerre a lét pazar csodálatosságát is elzengi nekünk.

Arról nem beszélve, hogy Kosztolányi még egy igazán ritka költői megoldást is bevet az „őszi koncert” levezénylésére. Mesés elemekkel él. „Ha egyet nézek, elfakul a fény” – írja. Majd: „ha kettőt nézek…”, „ha hármat nézek…” De aztán nincs több számolás, nem is kell: a háromban ki ne érezné az Egyet…

Penckófer János