Barangolások a mai Kárpátalja területének őskőkorában

A történelem előtti idők legkorábbi története

2019. október 12., 15:57 , 976. szám
1. ábra. Kárpátalja jelentősebb paleolit telepei: 1) Ungvár; 1) Ungvár; 2) Zápszony; 3) Bégányi-hegy; 4) Dédai-hegy; 5) Beregszász; 6) Nagymuzsaly; 7) Bene; 8) Munkács; 9) Salánk; 10) Kisrákóc; 11) Rakasz; 12) Királyháza; 13) Saján; 14) Szeklence; 15) Tejkő-barlang.

Az emberiség történetének korai szakasza kétség kívül tele van számos megválaszolatlan kérdéssel, titokzatos és sokak számára érthetetlen jelenséggel, ugyanakkor a tudomány szemszögéből az evolúciós fejlődés az egyetlen magyarázat arra, hogy miként emelkedett ki az ember az állatvilágból, majd évmilliókon keresztül a fejlődése során hogyan alkalmazkodott az újabb és újabb körülményekhez. Miként tudta felvenni az ember a harcot az újabb kihívásokkal és végül miként jutott el arra a szintre, amelyen már olyannyira beleszólt a saját és környezete fejlődésébe, hogy evolúciós tényezőként kell tekintenünk a Homo sapiensre?

Az őstörténet kutatásának egyik feladata a régmúlt korok viszonyainak rekonstrukciója különböző források által, ugyanakkor az emberiség történetének közel 3 millió éves idővonalát nagyrészt írásos források nélkül kell kutatnunk, hiszen jelenlegi ismereteink szerint az írásbeliség közel 5000 évvel ezelőtt jelent meg először Mezopotámiában. Mindent, ami az írásos források megjelenése előtt történt, a régészeti, antropológiai, etnológiai, őskörnyezettani és más kutatások eredményeinek köszönhetően ismerhetjük meg. Amennyiben valaki azt gondolná, hogy ezek a kutatások olyannyira előrehaladottak, hogy már nincs is mit felfedezni, nagyon téved, ugyanis a régészetben és a paleoantropológiában évente több, új és egyre jelentősebb felfedezés születik.

Fontos aláhúzni, hogy bár jelenlegi ismereteink szerint az emberiség bölcsője az afrikai földrész, hiszen ott fedezték fel a közel 2,5 millió éves legkorábbi embereket, illetve a közel 2,7 millió éves legkorábbi pattintott kőeszközöket, ezzel együtt Közép- és Kelet-Európa a kontinensünk benépesítésének fontos térsége volt, legalábbis az elmúlt közel 1 millió év során. A mai Kárpátalja területe őstörténeti szempontból Közép- és Kelet-Európa egyik kiemelkedően fontos vidéke, ugyanis itt találhatóak a legősibb emberi megtelepedésre utaló bizonyítékok. A régészet tudománya őskori telepeknek, átmeneti szálláshelyeknek nevezi azokat a helyeket, ahol a vadászó-gyűjtögető életmódot élő emberek végezték mindennapi tevékenységüket, és ennek megfelelően „nyomokat” hagytak maguk után.

A mai Kárpátalja területe a régészeti kutatások tekintetében igazi kincsesbányának számít, hiszen az emberiség korai történelmének minden egyes szakaszából fel tud mutatni lelőhelyeket, az őskőkortól kezdve a fémkorszakokon át, egészen a középkor hajnaláig, sőt, a honfoglalás koráig. Az ezt követő időszakok írásos forrásaiban pedig már említéseket találhatunk a ma is ismert településeinkről. Minden bizonyíték arra utal, hogy az emberi közösségek közel 1 millió éven keresztül előszeretettel választották a mai Kárpátalja vidékeit átmeneti vagy állandó lakóhelyüknek (ld.1. ábra). A vidékek között is meg lehet említeni néhány – mai szóhasználattal élve – vonzáskörzetet, amelyeket különösen kedveltek az emberi közösségek. Felmerül a kérdés, hogy miért épp ezeken a vidékeken telepedett meg az ember? Miért épp itt választott magának telephelyet, hosszabb vagy rövidebb időre? A válasz persze egyáltalán nem olyan egyszerű, hiszen az emberiség fejlődése a korai időktől egészen a már említett középkorig igen sok tényezőtől függött.

Az ősrégészeti, illetve az archeometriai kutatásoknak köszönhetően ma már tudjuk, hogy a paleolitikum (őskőkor) időszakában az emberi közösségek hosszabb-rövidebb megtelepedését egy adott helyen az határozta meg, hogy volt-e a vidéken megfelelő mennyiségű élelem, víz és kőnyersanyag a mindennapi használati eszközeik elkészítéséhez. Ennél persze bonyolultabb volt a helyzet, hiszen számos más tényező is szerepet játszott, ugyanakkor a mai Kárpátalja területének tanulmányozása során a fenti állítás minden esetben beigazolódott: a legkorábbi és legjelentősebb paleolit lelőhelyeink több százezer, vagy több tízezer éve nemcsak bőséges táplálék- és ivóvízforrást biztosítottak az emberi közösségek számára, hanem kőnyersanyagokban gazdag lelőhelyeket is. Kárpátalja (és egyben Ukrajna, illetve Közép- és Kelet-Európa) legősibb emberi lelőhelyét a Királyháza nagyközség közelében található Veréce falu melletti kőbánya területén fedezték fel az 1970-es évek elején (ld. 2. ábra). A még ma is működő külszíni dácitbánya területén kijevi régészek fedezték fel az első pattintott kőeszközöket, és a szakszerű ásatások egészen az 1990-es évek első feléig tartottak. Kisebb szünet után a feltárások újra elkezdődtek, és a mai napig tartanak, ugyancsak kijevi régészek tevékenysége által.

A királyházi lelőhely már az 1970-es években hatalmas szenzációnak számított, ugyanis az ott felfedezett régészeti kultúrrétegek, vagyis a talajnak azon rétegei, amelyek az emberi tevékenység tárgyi nyomait tartalmazzák, különböző időszakokból származtak, így nyomon követhetővé vált a pattintott kőeszközök előállításának technológiai folyamata, annak változása a különböző korszakokban és a különböző emberfajok esetében. A régészek munkájának köszönhetően, a felszínhez számított közel 14 méteres mélységben sikerült felfedezni a lelőhely legidősebb pattintott tárgyait, amelyeknek becsült koruk közel 1 millió évet tesz ki. Ezeket a leleteket minden bizonnyal a vidéket akkoriban benépesítő Homo erectus (felegyenesedett ember) valamelyik alfaja készítette és használta. A királyházi többrétegű lelőhely így a paleolitikum korai szakaszába nyújtott betekintést: a kőeszközök által a technológiai-tipológiai viszonyokba, a talajrétegeknek és a bennük lévő maradványoknak köszönhetően pedig az őskörnyezettani állapotokba. A kárpátaljai talajok azon sajátossága, hogy igen magas a savtartalmuk, és a szerves anyagok viszonylag gyorsan bomlanak le bennük, azt eredményezte, hogy emberi maradványokra, sajnos nem sikerült rátalálni sem Királyházán, sem pedig a megye más részein. Ez persze nem jelenti azt, hogy paleoantropológiai leletekre nem is számíthatunk Kárpátalja területén, az ősemberek maradványainak felfedezése továbbra is esélyes, csak meg kell találni a megfelelő környezetet és üledékes réteget, amely évezredeken keresztül „konzerválta” a régmúlt idők emberének maradványait. Jelen pillanatban erre egyedül a hegyvidéki tájak barlangjait, sziklaüregeit lehetne alkalmas környezetként megemlíteni.

Visszatérve a királyházi telephez, a régészek a paleolitikum középső szakaszából is találtak kultúrrétegeket, amelyekben az európai térségekre jellemző mousterien ipar tárgyait fedezték fel. Ennek a kultúrának a hordozója a jól ismert neandervölgyi ember (Homo neanderthalensis) volt, amely a középső paleolitikum időszakában a jégkorszaki Európa és Ázsia jelentős részét népesítette be, alkalmazkodva a zord éghajlat adta viszontagságokhoz és lehetőségekhez.

A királyházi telepen a paleolitikum felső szakaszában, annak a korai időszakában is megtelepedett az ember, méghozzá az Afrikából érkező Homo sapiens, vagyis a modern ember. A királyházi paleolit lelőhely tehát egy olyan vidéken található, amely több százezer éven keresztül vonzotta a különböző emberfajokat. Kétségtelen, hogy a természet által biztosított élelmiszer- és vízforrások nagyban hozzájárultak a vidék népszerűségéhez, de az igazi kincs ebben az esetben az a kőnyersanyag volt, amely nagy mennyiségben fordult elő és van jelen a mai napig is a Királyháza és Veréce melletti hegyeken-dombokon (ld. 3. ábra). Az ősemberek 1 millió éven keresztül túlnyomórészt ugyanazt a kőnyersanyagot használták a mindennapi használati eszközeik előállításához: a vulkanikus eredetű üveges dácitot (hialodácit), amelyet a régészeti szakirodalomban hagyományosan „királyházi andezitnek” neveznek. A paleolitikum emberének az élete múlt azon, hogy talál-e megfelelő mennyiségű és minőségű kőnyersanyagot az eszközei és fegyverei elkészítéséhez, ezért a királyházi üveges dácit eszmei értéke igen magas az őskőkor viszonyainak tekintetében.

A paleolitikum korai időszakában a királyházi teleptől alig két kilométernyire északi irányban, a Tisza jobb partján ugyancsak előszeretettel fordultak meg az emberi közösségek, és az okokat ebben az esetben is a környezet adta lehetőségekben kell keresni. A huszti és ilosvai járások peremén található Rakasz és Kisrákóc települések közötti térségeken közel 800 000 évvel ezelőtt jelentek meg az első emberi hordák, de ezen a vidéken nem az üveges dácit biztosította számukra a túlélést, hanem egy helyi vulkanikus eredetű kőzet, az obszidián, vagyis vulkáni üveg (ld. 4. ábra). Az obszidián az emberiség történelme folyamán számos kultúránál és népnél játszott és játszik a mai napig meghatározó szerepet, kultikus eszközök készítéséhez és szertartások lebonyolításához elengedhetetlen nyersanyagnak számított. Szerepe a paleolitikumban ugyancsak alapvető fontosságú volt, hiszen a vidékre megérkező emberi közösségek egy viszonylag jó minőségű, és egyúttal nagy mennyiségben előforduló kőnyersanyagra alapozhatták mindennapi tevékenységüket.

Hasonló példákat az emberi közösségek és a környezet által biztosított lehetőségek kapcsolatáról a Beregszászi-dombvidék esetében is fel lehet hozni. A dombvidékek stratégiailag is fontos szerepet játszottak a paleolitikum vadászó-gyűjtögető emberei számára: a magaslatokról jól meg tudták figyelni az állatok vonulását, más hordák vagy törzsek mozgását, a vízforrásokat, és amennyiben ehhez még kőnyersanyag-forrás is párosult, igen népszerű és közkedvelt telephellyé vált a vidék. A Beregszászi-dombvidék és környéke közel 40 000 éve számít „vonzáskörzetnek”, az első megtelepedések nyomai a felső paleolitikum korai szakaszából származnak. A kőeszközkészítő mesterek a helyben nagy mennyiségben megtalálható és viszonylag jó minőségű kovásodott vulkanitokat vagy kovásodott-opálosodott vulkáni eredetű kőzetváltozatokat használták a mindennapi eszközeik elkészítéséhez (ld. 5. ábra). A Beregszász, Nagymuzsaly és Bene környéki dombok számos paleolit telepnek adtak otthont, és ezeknek a nagy részét már az 1970-es években felfedezték.

Bárhol is kutatunk a korai emberi megtelepedések után Kárpátalján, mindenhol azt látjuk, hogy a vidékre érkező emberek maximális módon igyekeztek kihasználni a környezet által nyújtott lehetőségeket. A kőeszközök és fegyverek elkészítéséhez gyakran azt a kőzetet használták, amit épp helyben találtak, még ha az nem is volt megfelelő minőségű. Erre utalnak azok a régészeti leletek a paleolitikum korából, amelyek a beregszászi, huszti, ilosvai és más járásokban kerültek elő, és amelyek a kisebb-nagyobb folyók allúviumából gyűjtött kavicsokból, vagy épp a felszínen vagy a földfelszín közelében található vulkanikus vagy vulkáni eredetű kőzetekből készültek (ld. 6. ábra). A nyersanyaguk messze nem nevezhető jó minőségűnek, de a „nagy úr a szükség” elvet követve az őskori ember nem válogatott, és jobb híján azt használta, ami épp a keze ügyébe került.

Az emberi túlélési ösztön és az alkalmazkodási készség nemcsak a kő- és egyéb nyersanyagok beszerzésében és annak felhasználásban nyilvánult meg, fontos szerepet kapott a megfelelő hely megválasztása is az átmeneti szálláshelyek esetében. Korábban már volt arról szó, hogy a dombságok stratégiailag előnyös pozíciót biztosítottak a közösségek számára, de a szabad ég alatti telepek mellett az emberek kihasználhatták a sziklaüregek és barlangok által nyújtott menedékeket is. Kárpátalja területén jelenleg több tíz sziklaüreget és barlangot ismerünk, de ezeknek a legnagyobb része vagy nehezen elérhető, vagy pedig egyáltalán nem is látogatható a felkészületlen turisták számára. A kárpátaljai barlangok tekintetében általában kettőt szoktak szélesebb körben ismerni, az egyik a Molocsnij Kaminy (Tejkő) barlang, amely a mai Kárpátalja területének egyetlen ismert őskőkori barlangi lelőhelyének ad otthont, a másik pedig a Druzsba (Barátság), amely a megye legnagyobb természetes mészkőbarlangja.

A Tej­kő-barlangban először az 1970-es évek első felében végeztek ásatásokat kijevi régészek, és a munkájuknak köszönhetően sikerült kideríteni, hogy a barlangot rövidebb időszakokra vették igénybe az emberi közösségek az utolsó európai jégkorszak – a Würm – ideje alatt. Az ásatások során néhány tíz pattintott tárgy, illetve a jégkorszaki állatok csontmaradványai kerültek elő, többek között barlangimedve-csontok is. A kutatók ezután azzal a magyarázattal álltak elő, hogy a barlang minden bizonnyal medvevadászok tanyája lehetett. Pontosan nem tudhatjuk, hogy miként történtek akkoriban az események, de figyelembe véve a nehezen megközelíthető barlang környékét, az odavezető természetes útvonalakat, a környék felszíni adottságait, biztosan elmondható, hogy a barlangi medvére történő vadászat legfeljebb csapdázással történhetett, nem pedig közvetlen, fegyveres, vadász–zsákmányállat kontaktussal. Az utóbbi esetben könnyen megtörténhetett (és talán meg is történt), hogy a barlangi medve került ki győztesként a harcból.

Annak ellenére, hogy az utolsó jégkorszakból származó paleolit telepen sikerült felfedezni több állat csontmaradványait is, emberi maradványok, sajnos, nem kerültek elő. Ahogy korábban már szó volt róla, az őskőkorban élő emberek maradványaira egyedül a barlangokban vagy sziklaüregekben van esélyünk rátalálni. Ez igen jelentős tudományos felfedezés lenne, amit hosszú évek szisztematikus kutatásai előznének meg. Potenciálisan két olyan kisebb régiója jöhet szóba a mai Kárpátalja területének, ahol barlangok fordulnak elő, és ahol az üledékekben elméletileg rábukkanhatunk az ősemberek maradványaira: az első ilyen régió a técsői járás mészkőbarlangjai (többek között a Tejkő és a Barátság), illetve a megye északnyugati része, ahol számos tektonikus eredetű barlang található, és ezeknek egy részét időről időre meg szokták látogatni helyi barlangászok. Mindkét régió összes barlangja közül talán a Tejkő-barlang az egyetlen, amely speciális felszerelés nélkül látogatható, az összes többi esetében külön engedéllyel, megfelelő felkészüléssel és felszereléssel, illetve tapasztalt barlangászokkal érdemes nekivágni.

A korábban említett barlangokon kívül nem szabad figyelmen kívül hagynunk azokat a természetes képződményeket, sziklaüregeket, kisebb barlangokat sem, amelyek a Beregszászi-dombvidék területén találhatóak. Külön ki lehetne emelni a Bene település területén található kis sziklaüreget, amely a helyiek által Csillagosnak nevezett hegy déli lejtőjén található, illetve a Bene és Sárosoroszi közötti mezőségből kiemelkedő Kelemen-hegyet, amely elsősorban a kurucok kincsének legendájáról híres, de egyúttal számos kisebb-nagyobb barlangnak és sziklaüregnek ad otthont.

Figyelembe véve a mai Kárpátalja területének régészeti és geológiai sokszínűségét, túlzás nélkül állítható, hogy a nagy felfedezések időszaka még messze nem ért véget, vagyis a jövő nemzedékének még számos szép eredmény felmutatására lesz lehetősége.

Dr. Rácz Béla PhD,
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, Történelem és Társadalomtudományi Tanszék