Juhász Gyula: Verecke táján
Bízó hadi néppel
Itt tanyázott Árpád.
Nagy hegyeknek ormán
Titkait kitárta
Előttük a Kárpát.
Sátoruk ponyváját
Remény dagasztotta.
Nem is volt ilyen szép
Magyar fiatalság,
Ezer évek óta.
Ezer évek óta
Itt csak átok fakadt,
Csak villám cikázott,
Csak felhő borongott
A Kárpátok alatt!
Nagy magyar magányban
Én is gyászban élek,
Diadalmas útját
Keresem – hiába! –
Régi Vereckének!
Ha abból indulunk ki, amit az irodalomtörténet tart, hogy József Attila előtt a magyarság sorsának egyik legjelentősebb lírai kifejezője Juhász Gyula volt, akkor a Verecke táján című vers értelmezéséhez jó segédanyagot kapunk. Az a másik megállapítás pedig, miszerint Juhász Gyula Ady Endre jó barátja és harcostársa volt, nemcsak a költő rangját erősíti meg, hanem a magyarságismeretét úgyszintén. Ez a két kitétel szinte a vers hangját is képes befolyásolni. Egyszerre hallani lehet a távolból Ady híres sorait, hogy „Verecke híres útján jöttem én”, meg hogy „mégis győztes, mégis új és magyar”.
Juhász Gyula versében két részt lehet érzékelni. Az első két versszak adja az egyiket, a másik kettő pedig a másikat. Az első részt a „bizakodás” és a „remény” alakítja, a másikat a „magány”, „átok” és a „gyász”. A fordulópont a versben az „ezer évek óta” sor. Ezzel ér véget az első érzékelhető rész, és ezzel kezdődik a második. Nagyon pontos és tudatos szerkesztéssel állunk szemben, illetve arányérzékkel.
A kárpátaljai versszerető olvasó fülének pedig szerfelett kedves mind Verecke, mind pedig a Kárpátok emlegetése. Különösképp, hogy a kárpátaljai Kovács Vilmos Verecke című költeménye szintén hasonló gondolatokat fogalmaz meg, mikor így néz szembe tájjal, történelemmel és sorssal: „Ez hát a hon, ez irdatlan hegyek köze szorult katlan”…
Penckófer János