Dsida Jenő: Halottak napján

2019. november 6., 08:20 , 980. szám

Szellemek, őszi szelek, sóhajok,

elköltözött testvérek, boldog árnyak!

Üljetek ma ti halottak-napját,

gyászünnepet értünk.

 

Országotoknak nincsenek határai,

nincsenek dimenziói, fájdalmai se;

mi vagyunk egyetlen rossz érzésetek,

mi balga gyászolók.

 

Zúgjatok ma ti halotti zsoltárt,

kéményeinket szélvihar döntse le,

holtak, testvérek, sírjatok értünk

hideg esőt!

 

Gyújtsatok lidérclángot házaink fölé,

melyek a mi novemberi sírjaink.

Itt várjuk fekete, nyirkos életünkből

a feltámadást.

 

 

Pomogáts Béla irodalomtörténészünk mondja, hogy Dsida Jenő „úgy érkezett a magyar irodalomba, akár egy kamasz angyal”. „Mámoros ifjúsággal, lobogó szőkén, telve lelkesedéssel és önbizalommal” jelentkezett, és ezt a magával ragadó fellépést egy másik történet is őrzi. Az eset 1936-ból való, amikor költőnk elszavalja a marosvécsi írótalálkozó résztvevői előtt Psalmus Hungaricus című költeményét. A vers befejeztével állítólag sokan könnyeztek, Kós Károly pedig odament a szerzőhöz, megölelte, és egyszerűen ezt mondta neki: „Te taknyos, hogy mersz ilyen szépet írni?”

Állíthatjuk, hogy Dsida Jenő számos költeménye ugyancsak maradandó élményt nyújt a versszerető olvasóknak – még ma is. Nézzük meg a Halottak napjánt például, hogy milyen különleges hangulatot áraszt. Négy rövid versszak csupán, de egészen sajátosan dolgozza föl az elmúlással szemben álló ember érzéseit, gondolatait. Természetesen „Országnak” nevezi az eltávozottak tartózkodási helyét, ahogyan azt a keresztény ember teszi. De az sem mellékes talán, hogy a költő mindvégig többes számot használ; szem előtt tartja azt az igazságot is, hogy privát módon üdvözülni nemigen lehet…

Penckófer János