Eljött a nap?…

2019. november 17., 15:28

Eljön majd a nap, amikor tiszta lesz az ég./ A sötétségből minden ember napfényre lép./ Tavasz lesz, és ének száll a városok felett,/ Visszhangozzák hegyek, völgyek, folyók, tengerek – énekelte anno Koncz Zsuzsa az Eljön majd a nap című, tartalmilag és dallamvilágát tekintve is gyönyörű dalban. E versszakát hallgatva, az ember lelki szemei előtt kibontakozik a friss kék tavaszi égbolt, a róla alázuhogó, s a kikelet eljövetelét hirdető napsugárözön, valamint e ragyogó napfénybe vont városok, falvak, tájak szívet-lelket üdítő látványa. És e versszakban ott tündökölt egy új, szebb, jobb korszak eljövetelének a reménye, benne rezgett a lelkeket oly sokáig béklyóba szorító zsarnokságot sok helyütt széttörő nagyszerű 1989-es év életérzése.

Mert 1989 a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt falakat döntögető esztendő volt mind az érett peresztrojka Szovjetuniójában, ezen belül itt, Kárpátalján, mind a hajdani kommunista blokk európai országaiban. Nagyon sokan – köztük e sorok írója is – mámorban éltünk. Megrészegített minket az egyre több szippantásnyi szabad levegő, ahogy egyre szabadabbá vált a szó, a sajtó, ahogy egyre szabadabban terjedhettek a szabad gondolatok, ahogy tabutémák váltak nem tabutémákká, ahogy bírálni lehetett a kommunista párturalmat, ahogy ki lehetett mondani, le lehetett írni olyan dolgokat, melyek kimondásáért, leírásáért korábban börtönbe vagy a Gulágra hurcolták az embereket. Mámorban éltünk, a szabadság mámorában. És csak az, aki megtapasztalta, mi a diktatúra, mely lakatot tesz a szájra, bilincset a kézre, béklyót a lelkekre, az tudja igazából megérteni, mit éreztünk mi akkor. Mit érzett a kárpátaljai magyarság, amikor a társadalmi és nemzeti elnyomás évtizedei után 1989 februárjában megalakult nemzeti-érdekvédelmi szervezetünk, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), majd annak mind több közép- és alapszintű szervezete, amikor tudatosult bennünk, hogy bő fél évszázadnyi parancsuralmat követően végre ismét van gyülekezési szabadság, s lehetőségünk van nemzetiségi érdekeink képviseletére. És bár akkor is küzdenünk kellett a jogainkért – de végre lehetőségünk nyílt a küzdelemre. S az a tény, hogy küzdhetünk, életre keltette bennünk a reményt, hogy jogainkat kivívva, szabad polgárokként, szabad magyarokként élhetünk egy reményeink szerint demokratikussá váló országban. Majd nem sokkal a KMKSZ megalakulása után mámorító érzések közepette vehettünk részt az első szabad március 15-i ünnepségeken, melyeket immár nem minősítette „burzsoá nacionalizmusnak” az államhatalom. És még ugyanebben az évben ledőlt az egyik legnagyobb tabutéma: az 1944 őszi deportálások témája, végre nyíltan lehetett beszélni, sőt konferenciát szervezni a bő fél évszázadig agyonhallgatott szovjet háborús bűncselekményről. S bár magában a Szovjetunióban is késhegyig menő küzdelem dúlt a reformerek és a keményvonalas kommunisták között, miközben felszínre törtek elfojtott nemzetiségi ellentétek is, a szabadság szellemét – melyet Mihail Gorbacsov, a Szovjet Kommunista Párt utolsó pártfőtitkára engedett ki a palackból a társadalmi-gazdasági rendszer megreformálását célul kitűző peresztrojka (átépítés) meghirdetésével – nem lehetett visszazárni a palackjába. 

És a szabadság szelleme végigsuhant a kommunista blokkon is, ahol több országban elemi erővel robbant ki a nemzetek parancsuralom elleni tiltakozása. Igaz, az év júniusában a kínai kommunista hatalom sortüzekkel válaszolt a pekingi Tienanmen téren tüntető fegyvertelen demonstrálók demokratikus követeléseire, a pokoli vérengzés terévé téve a mennyei béke terét (a tienanmen kifejezés mennyei békét jelent). Ám Magyarországon és Lengyelországban békés úton leépítették a pártállami diktatúrát, Bulgáriában is véget vetettek az állampárti zsarnokságnak. A volt Német Demokratikus Köztársaságban (az NDK-ban) és a hajdani Csehszlovákiában pedig a keményvonalas kommunista vezetők hiába próbálták erőszakkal fenntartani uralmukat, a forradalmakba torkolló hatalmas tömegtüntetések mégis véget vetettek a parancsuralomnak (az NDK esetében Gorbacsov politikai nyomásgyakorlása is hatott a kommunista vezetőkre). November 9-e éjszakáján megnyíltak a Kelet- és Nyugat-Berlin közötti határátkelők, melyeken a szabadságtól megmámorosodott kelet-berlini polgárok áramlottak át a nyugati városrészbe. A Nyugat- és Kelet-Berlint elválasztó, Nyugat-Berlint körülölelő berlini falat – Németország és Európa megosztottságának a jelképét, valamint a hidegháború egyik szimbólumát – már a következő napokban bontani kezdték a két városrész polgárai, majd munkagépekkel folytatták a bontást, s mára csak mementóként maradt fenn néhány falrész, miközben Nyugat- és Kelet-Németország egyesült. Az egyetlen, igazán véres rendszerváltásra Romániában került sor, ahol Tőkés László akkori temesvári református lelkész diktatúraelleni bátor kiállása volt az a szikra, mely 1989 decemberében belobbantotta a kommunista zsarnokság elleni forradalom lángját, mely Temesvárról kiindulva az egész országra kiterjedt. És bár a hírhedt állambiztonsági hatóság, a Securitate, valamint az első napokban a hadsereg is brutális sortüzekkel próbálta leverni a forradalmat, később a katonaság a felkelők oldalára állt, s december végére a forradalom elsöpörte a diktatúrát.

De 1989-ben valóban eljött a nap, amikor tiszta lett az ég, s azóta beköszöntött egy szép, új világ? Németország megosztottsága véget ért, ám óriási anyagi eszközöket kellett fordítania Kelet-Németország gazdasági felzárkóztatására, az utóbbi években pedig a migrációs válsággal küszködik, bár így is Európa legerősebb gazdasági-politikai hatalma. Lengyelország, Magyarország, Csehország, a tőle különvált Szlovákia, valamint Románia megszabadult a kommunista parancsuralomtól, melyet demokratikus állami berendezkedés váltott fel, az Európai Unió (EU) és a NATO tagállamai lettek, s gazdasági téren is igyekeznek felzárkózni az EU fejlettebb részeihez. A szlovákiai és a romániai magyarság immár demokratikus viszonyok közepette, de máig is nemzetiségi jogaiért kell, hogy küzdjön, köztük a székelyföldi autonómiáért, melyről a román államhatalom hallani sem akar. Ami pedig minket illet, a Szovjetunió felbomlása óta a fejletlen gazdaságú és demokráciájú Ukrajnában élve, most minden eddigitől keményebb harcot kell vívnunk – immár évek óta – a fennmaradásunkért. 1989-hez képest mindenképpen egy új világban élünk, ám az új világ új kihívásokkal szembesít minket, melyek új megoldásokat követelnek. 

Lajos Mihály