Rabság és szabadság hullámvasútja

2019. november 22., 15:50

Kárpátaljának a szovjet hadsereg általi, 1944 őszi „felszabadítása” és az ugyanakkor kezdetét vett málenkij robot” hetvenöt éves évfordulója kapcsán az embernek óhatatlanul eszébe jut, hogy az eltelt évtizedek során miként is alakult nemzetrészünk helyzete, elnyomásunk milyen mélységeit jártuk be, s mikor érezhettük magunkat kisebb vagy nagyobb mértékben szabadoknak. Utazzuk hát be képzeletben elnyomatásunk és viszonylagos szabadságunk hullámvasútját…

Az 1945. június 29-én aláírt szovjet–csehszlovák szerződésben rögzített újabb impériumváltás, vidékünknek a Szovjetunióhoz való csatolása a legsötétebb sztálinista elnyomást szabadította rá a kárpátaljai magyarságra. Az erőszakos kollektivizálás és államosítás széles társadalmi rétegek gazdasági kisemmizését vonta magával, miközben megszűnt a lelkiismereti, sajtó-, szólás- és gyülekezési szabadság is. Volt viszont „Donbász”, amikor is a katonaköteles korba lépett, de az államhatalom által megbízhatatlanoknak tartott magyar fiatalembereket fegyveres katonai szolgálat helyett a Donyec-medence bányáiban, rossz körülmények között végzett munkára kötelezték. A ’40–’50-es évek koncepciós perei során pedig sokéves fogságba vetették, és a Gulág táboraiba hurcolták a rendszer ellenségeiként aposztrofált személyeket, köztük több református lelkészt, római katolikus papot, illetve a felszámolt, s csak a rendszerváltáskor újjászületett görögkatolikus egyház sok papját. Romzsa Tódor görögkatolikus püspököt meggyilkolták, s „törvénytelenül törvényes” kivégzésekre is sor került. Nem csoda, hogy az 1956-os magyar forradalom hatására fiatal diákok ellenállási mozgalmakat szerveztek Nagyszőlősön, Mezőkaszonyban és Gálocson, melyek lelepleződése után a résztvevőket meghurcolták, a gálocsi szervezkedés kapcsán pedig nagyszabású koncepciós pert terveztek lebonyolítani a már Huszton szolgáló, de korábban Gálocson munkálkodó, a szervezkedésben viszont részt sem vett református lelkész, Gecse Endre ellenében, aki belehalt a KGB brutális vallatásába.

A szovjethatalom első éveiben magyar tannyelvű középiskolák sem működtek Kárpátalján, s csupán az 1950-es években kezdtek középiskolai rangra emelni magyar tannyelvű oktatási intézményeket, ám még az évtized derekán is kevés magyar középiskola létezett, számuk csak később kezdett növekedni. Az 1945-ben megalapított Ungvári Állami (mai nevén: Nemzeti) Egyetemen pedig csak 1963-ban indult be a felsőfokú magyar tanárképzés, de még az idegen nyelvek karán, az angol, majd a francia tanszékhez kapcsolva is 1965-ig kellett várni, mire megszületett az önálló magyar nyelv és irodalom tanszék. 1967 novemberében aztán létrejött a kárpátaljai magyar irodalmi-kulturális életet újjászülő Forrás Irodalmi Stúdió, az egyetem több diákja pedig szerkeszteni kezdte az Együtt szamizdat irodalmi-kulturális folyóiratot. Az államhatalom azonban csak négy évig tűrte meg a nem a kommunista párt dicsőségét zengő Forrás Irodalmi Stúdiót, 1971-ben támadás indult ellene, működését beszüntették, tagjait meghurcolták. Fodó Sándor, S. Benedek András író, történész és Kovács Vilmos író szervezésében azonban már 1972-ben megfogalmazták a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságához és a Szovjet Legfelsőbb Tanács elnökségéhez címzett, s több mint ezer kárpátaljai magyar által aláírt beadványt, mely a kisebbségi jogok biztosítását, az anyanyelvű oktatás bővítését, a magyar nyelvű egyetemi vizsgák bevezetését és a magyar történelem iskolai oktatásának az engedélyeztetését szorgalmazta. S bár a szervezők nem úszták meg retorziók nélkül, ám bátor kiállásuk eredményeként ezt követően a magyar felvételizők immár magyarul és magyar nyelvből is letehették felvételi vizsgáikat az Ungvári Állami Egyetemen, melynek eredményeként növekedni kezdett a magyar diplomások száma. Ugyanakkor a Nagyszőlősi Magyar Középiskola önállóságát 1972-ben megszüntették, s a tanintézményt összevonták a Nagyszőlősi 8. Számú Ukrán Középiskolával. A jelenlegihez fogható asszimilációs célzatú támadás azonban még a szovjetrendszerben sem érte a magyar iskolai hálózatot.

De már nagyon előreszaladtunk. Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején, az érett peresztrojka és a rendszerváltás időszakában okkal reménykedtünk egy demokratikus jövőben. Újjáéledt a sajtó-, a szólás-, a gyülekezési és a lelkiismereti szabadság. 1989-ben megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), melynek Fodó Sándor lett az első elnöke, majd létrejött a kárpátaljai magyar pedagógusokat összefogó, érdekvédelmüket szolgáló Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ). A szórványvidék több településén különböző formában, de újból beindult a korábban felszámolt magyar nyelvű oktatás. Nagyszőlős és a Nagyszőlősi járás magyar lakosai pedig 1990-ben kivívták a Nagyszőlősi Magyar Középiskola önállóságának a visszaállítását, mely a következő évben felvette Perényi Zsigmond báró nevét. Hosszú küzdelem árán, de 1996-ban hivatalosan bejegyzett, állami működési engedéllyel rendelkező, önálló felsőoktatási intézményként megszületett a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola (mely 1994-től a Nyíregyházi Főiskola Speciális Képzéseként már megkezdte a tanárképzést). 2008-ban pedig létrejött az Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar Tannyelvű Humán- és Természettudományi Kara. A magyar tannyelvű iskolákban pedig már a peresztrojka vége felé beindult a magyar történelem oktatása. Magyar színház alakult. Az egyházak is foglalkozhatnak már a felnövekvő nemzedékekkel, s iskolákat is alapítottak. Az önállóvá vált Ukrajna Alkotmányában és az általa aláírt nemzetközi szerződésekben rögzítették a nemzetiségi kisebbségek anyanyelvű oktatáshoz való jogát, melyet Ukrajna vezetése sokáig tiszteletben is tartott. Kivételt képezett a 2000-es évek vége, amikor az átmenetileg hatalmon lévő nacionalista vezetés fel akarta számolni a nemzetiségi nyelvű oktatást. Ám bukását követően, 2012-ben elfogadták a kisebbségbarát nyelvtörvényt, melynek értelmében regionális hivatalos nyelv lehetett minden nemzetiség nyelve, ha az adott közigazgatási egységben legalább a lakosság 10 százalékát alkotta. A törvény alapvetően jó volt, csak a megvalósítása lett rosszul megszervezve. A 2014-es fordulat, a nacionalisták hatalomra kerülése után azonban 2017-ben elfogadták az új oktatási törvényt, melynek 7. cikkelye alapján minimálisra zsugorítanák a nemzetiségi nyelvű oktatást, és szétvernék az óvodáktól a felsőoktatási intézményekig szépen kiépült magyar oktatási hálózatot is. Idén pedig a Legfelső Tanács megszavazta a szintén asszimilációs célzatú új nyelvtörvényt, s akárcsak a tavasszal letűnt rezsim, úgy – legalábbis Vaszil Bodnar ukrán külügyminiszter-helyettes minapi nyilatkozata szerint – a mostani állami vezetés sem fogja eltörölni a két törvényt, s Dmitro Kuleba európai és euroatlanti integrációért felelős miniszterelnök-helyettes is egy október 25-i interjújában kifejtette, hogy az ukrán vezetés nem hajlandó engedményekre a nyelvtörvény kérdésében. Noha a törvények megsértik Ukrajna Alkotmányát, és Ukrajnának a nemzetiségekkel is kapcsolatos nemzetközi szerződéseit. Úgyhogy továbbra is harcolnunk kell alapvető nemzetiségi jogaink megvédéséért.

Lajos Mihály