Szabadságharcok kora

A Mohácsi vész után három részre szakadt Magyar Királyság függetlenségének a kivívása, területi-politikai egységének helyreállítása meghatározta a magyar nemesség és a rendek életét. Az általunk vizsgált régió – a mai Kárpátalja területe, Északkelet-Magyarország – az újdonsült két országrész a Királyi Magyarország és Erdély határán terült el. A Habsburg uralkodói ház erőfeszítései ellenére nem tudta Erdélyt ellenőrzése alá vonni, ezért elismerték önállóságát, amely sajátos történelmi szerepre kényszerült. Erdély a belső ügyeit a töröktől függetlenül irányíthatta, a függőség az adóban és a külső ügyekben nyilvánult meg. A tizenöt éves háború végéig (1606) Erdély sorsa a nagyhatalmi napi politikától függött. Ezen országrész fontos volt a hódoltsági területek visszafoglalása szempontjából is, a függetlenségi mozgalmak egyházi vagy politikai alapon ebből a térségből indultak ki. A XVII. század elején mind a Habsburg, mind a portai hadak egyaránt kimerültek, ami azt vonta maga után, hogy a hadseregben folyamatossá vált a fizetetlenség. Ez az állapot pedig törvényszerűen a katonaság kilengéseit eredményezte, a fizetetlen katonaság gondját a nagyhatalmak a magyarországi lakosság rovására oldották meg. A mezőgazdasági területeken ez nagy szegénységet hozott, a harcoló katonák kimaradtak a termelésből és ez jellemző volt az egész XVII. századi hadműveletekre.

A Bocskai-szabadságharc 1604–1606

A társadalompolitikai helyzet némi stabilizálódására egészen Bocskai  István fellépéséig 1604–1606 kellett várni. A Rudolf király ellenes nemesség a bujdosókkal együtt kénytelenek voltak török fennhatóság alá menekülni. A császárellenes erők Bocskait hívták vezetőnek az uralkodó önkénye ellen és a vallásszabadság kivívása érdekében. 1605-ben Rákóczi Zsigmond birtokán, a szerencsi református templomban az összegyűlt magyarországi rendek majd pedig a medgyesi országgyűlés fejedelmükké választotta Bocskait. Az új fejedelem reformjai között elsősorban a nemesség védelme állt a koholt vádakkal szemben. Nevéhez fűződik a tizenöt éves háború befejezése, a csapatainak magvát alkotó hajdúk kiváltságos letelepítése, Erdély szuverenitása, a vallásszabadság megteremtése. Mivel Bocskai joghatósága kiterjedt ebben az időben többek között Ung megyére is a szabad vallásgyakorlásról írt rendeletei vidékünkre is eljutottak. A kormányzásának ügyeit és bírósági ügyekben való eljárását tanúsítják a levéltárban ránk maradt rendeletei, továbbá a csapatai ellen indult császári katonai parancsnokság írásos nyilatkozatai is. Hadjárata során csapatai Beregszászt is érintették. Vidékünk megyéiből számos hajdú csatlakozott hozzá, akik végigharcolták a magyar történelem egyetlen győztes kimenetelű szabadságharcát. Bocskai meg tudta nyerni vidékünk jelentős birtokosait a felkelés ügyének. Például Homonnai Drugeth Bálintot, aki jelentős birtokokkal rendelkezett Ung és Máramaros megyékben. A huszti uradalom birtokosa 1608-tól lett Máramaros vármegye főispánja, királyi tanácsos és felső-magyarországi főkapitány, Ungváron hunyt el 1609-ben. Maga mellett tudhatta Mágóchy Ferenc beregszászi születésű felső-Tisza-vidéki nagybirtokos főnemest, Bereg és Torna vármegyék főispánját, Rákóczi Zsigmond nagyhatalmú felső magyarországi főurat. Ha később voltak is feszültségek ezen főurak között, de Bocskai idején egy célért küzdöttek. Miután Bocskai a Rácz György vezette szászokat és a császári csapatokat Segesvárnál legyőzte, 1606. június 23-án előnyös békét kötött a császári udvarral. Ezzel Erdély számára véget ért a tizenöt éves háború. Bocskai Erdély első protestáns fejedelme lehetett, akit a későbbiekben mások követhettek.

A Wesselényi-féle összeesküvés 1664–1671

Az ország és nemességének közhangulata a számos sérelemnek köszönhetően fokozatosan újból az osztrákok ellen fordult. Az arisztokraták elégedetlenkedésének közvetlen indítóoka az 1664. augusztus 10-én kötött vasvári béke volt, amely az előzőleg aratott szentgotthárdi győzelem nyomán feléledt reményeket derékba törve az Oszmán Birodalom birtokában hagyta minden addigi hódítását. 1666. december 19-én írásos szövetséget kötött a Wesselényi Ferenc-féle összeesküvés három legjelentősebb alakja, a nádor,  valamint Zrínyi Péter horvát bán és Nádasdy Ferenc országbíró. A felháborodott főurak elhatározták, hogy az ország politikai függetlenségét és a vallásszabadságot akadályozó I. Lipót császár ellen fognak össze. A Wesselényi Ferenc nádor vezette összeesküvésben több magyar főúr vett részt, mint I. Rákóczi György felvidéki és egyben vidékünk jelentős birtokosa és politikusa. 1644-ben szerepet vállalt a harmincéves háborúban a Svéd Királyság támogatásával. 1645-ben Munkácson kötött szövetséget XIV. Lajos francia királlyal. A szultán azonban visszaparancsolta Rákóczi hadait a Magyar Királyság keleti részére, így a fejedelem inkább a békekötést választotta. 1645-ben, a linzi békében megkapta Abaúj, Bereg, Borsod, Ung és Zemplén vármegyéket. Rákóczi György birtokainak irányítását maga végezte, ezért is maradtak meg utasításai, levelek és rendeletek formájában levéltárunkban.

Az összeesküvés vezetését Zrínyi Miklós halála után Wesselényi nádor vette át, akit támogatott az elhunyt testvére, Zrínyi Péter. A mozgalomhoz csatlakozik Nádasdy Ferenc országbíró, Frangepán Ferenc és Rákóczi Ferenc, aki 1666-ban elveszi Zrínyi Péter leányát, Ilonát. Munkácsi birtokának vezetése az ő kezében összpontosult. Az erőfeszítések ellenére a nagy terv megvalósítása elmaradt. A beregi levéltári iratok tanúsítják az 1660-os nemesi felkelés szándékát a megyében. Egyidejűleg több magán- és hivatali intézkedéssel kapcsolatos forrást olvashatunk I. Rákóczi Ferenctől, Báthory Zsófiától, akik többek között a munkácsi-szentmiklósi birtokot igazgatták. Ezen forrásgyűjteményből tudhatjuk meg, milyen erőfeszítéseket tett I. Lipót annak érdekében, hogy az északkelet-magyarországi jobbágyokat, felkelőket visszafogja. Végül a sorozatos árulásnak és a külföldi segítség meghiúsulásának köszönhetően az összeesküvést felszámolták, a szervezőket –Frangepánt, Nádasdyt, Zrínyit 1671-ben kivégezték. I. Rákóczi Ferencet hatalmas összegért buzgó katolikus anyja – Báthori Zsófia – kiváltotta. Thököly Imre megjelenésével a függetlenség kivívásának újból a Habsburg-ellenes útja került előtérbe.

Thököly Imre szabadságharca

I. Lipót császár megvonta az addigi Habsburg-ellenes fellépések miatt Magyarország alkotmányos jogait. Ehhez vezethető vissza a feszültség, ami további szabadságharcokhoz vezetett. A végvárak katonaságát végkielégítés nélkül elbocsátották, ezekből jelentős számú „bujdosó” lett az országban. Ezen életükben csak katonáskodók jobbágysorba nem akartak visszatérni, ezért elbujdostak és erdőkben, hegyekben, lakatlan helyeken tanyáztak. 1671–1678 között a bujdosók csak lokális megmozdulásokat hajtottak végre, de amikor gr. Thökölyi Imre élükre állt, az ellenállás jellege is megváltozott. 1678 folyamán elfoglalták a felső-magyarországi bányavárosokat. Az ellenállást nagyra értékelte a szultán, aki koronát ajándékozott Thökölynek, ő elfogadta azt, ezért is nevezték jelképesen kuruckirálynak. Lipót ennek hatására engedett, az 1681 évi soproni országgyűlésen visszaállította a rendi alkotmányt és a vallásszabadságot, de Thököly nem tárgyalt vele. A kurucok mozgalma akkor erősödött meg vidékünkön, amikor Thököly feleségül vette Zrínyi Ilonát, a kivégzett Zrínyi Péter leányát. Az 1682. június 15-én létrejött frigy után a Rákóczi birtokok a szabadságharc céljait szolgálták. Thököly ezután átvette a munkácsi várat és feleskette a várőrséget, majd sor került a vár megerősítésére. A fejedelemasszony azonkívül, hogy gyengéd feleség volt, figyelemmel kísérte férje hadműveleteit. Tárgyalásaival segítette a „kuruc király” politikáját. Még az esküvő előtt Thököly szövetséget kötött a törökökkel a Habsburgok ellen, de az 1683-ban indult Bécs elleni támadás kudarcba fulladt, evvel császárellenes reményei szertefoszlottak. Zrínyi Ilona gyermekeivel Munkácson maradt. A császári hadsereg Caprara generális vezetésével visszafoglalta a felvidéki városokat (Kassa, Makovica, Regéc, Sárospatak) és Munkácsot is ostromzár alá fogta. A mintegy háromezer főnyi katonaság hősiesen ellenállt, élükön a férfias bátorságáról tanúságot tevő Zrínyi Ilonával. A várvédők hősiességét bizonyítja, hogy többször is kitörtek a gyűrűből, nagy károkat okozva az ellenségnek. Zrínyi Ilona a környező vármegyékkel szoros kapcsolatot tartott fenn, amit publikált levelei bizonyítanak. Thököly rendeleteiben és az északkeleti vármegyék megyei kimutatásaiban rendszeresen megjelenő témák a katonaállítás és a hadellátás, amivel számos levéltári forrás foglalkozik.

1688 elején, a közel hároméves ostrom után a fejedelemasszonynak fel kellett adnia a várat. Az erődítmény átadása után Zrínyi Ilonától elvették gyerekeit, a kis Ferencet és Júliát, akiket jezsuita nevelőintézetbe kényszerítettek.

A Rákóczi-szabadságharc

Előzményként megemlítendő, hogy a török 1699. évi kiűzése után a Habsburg-ház az elfoglalt Magyarországot saját szerzeményének tekintette. A magyar vezető réteget, a nemességet nem vonta be az ország ügyeinek rendezésébe, hamis felségárulási pereket indítottak a gazdag földbirtokosok ellen, és nem utolsósorban lényegesen megemelték az ország adóját. A magyar történelem sajátos alakulása révén a monarchiába való teljes betagolódás ellen fellépő Rákócziak teremtették meg a szabadságharc főúri, gazdasági hátterét. II. Rákóczi Ferenc külföldi nagyhatalmak bevonásával és támogatásával szervezte a Habsburg-ellenes szabadságharcot az ország függetlenségének kivívása céljából. Az elégedetlenség az alsó rétegekben is kiteljesedett. A Bereg vármegyében Esze Tamás tarpai jobbágy vezetésével szerveződő bujdosók a nép nevében léptek fel az uralkodó ellen. Így jöhetett létre a főúri, jobbágy és nemzetközi vonalon az a tábor, amely szembeszállt Európa legerősebb hadseregével.

1703 tavaszán Eszéhez csatlakoztak a beregi elégedetlenek – Bige György, Pap Mihály, Kis Albert –, szervezkedtek és rövidesen küldöttséget küldtek Lengyelországba Brezánba (a mai Berezsániba, Ternopili terület), hogy tárgyaljanak Rákóczival. Többször járt a jobbágyküldöttség Rákóczinál, míg végül a fejedelem beleegyezését adta a felkelés vezetéséhez és „Cum Deo pro Patria et Libertate” feliratú zászlókat adott át nekik. A küldöttek az ország népének helyzetéről és a felkelésre való szándékukról biztosították a fejedelmet. 1703. május 12-én Rákóczi nyílt levéllel – a brezáni pátenssel – fordult az ország nemes és nemtelen lakosságához, hogy vegyék fel a fegyvert az ország függetlenségének kivívására, megígérve, hogy a felkelés után kiemeli őket a jobbágysorból. Rákóczi haditerve kapcsolódott a nemzetközi hadi történésekhez. E szerint el kellett érni a nyugati határt, hogy a keleti irányba előnyomuló franciákkal és Miksa Emánuel választófejedelem seregével Bécs alatt egyesüljenek. A későbbiekben a sikeres felvidéki hadjárattal Rákóczi teljesítette is ezt a tervet, de a franciák 1704. aug. 13-án Höchstadt-Blenheimnél vereséget szenvedtek, így a csapatok nem egyesülhettek.

A szabadságharc zászlóit 1703. május 21-én Tarpán, 22-én pedig Váriban és Beregszászban Esze Tamás vezetésével bontották ki. Tarpa Esze Tamás szülőfaluja volt, ezért befolyásának köszönhetően 300 gyalogost és 40 lovast sikerült megnyernie, Váriban a bíró, Keresztes András ellenállása miatt kevesebben, 62 fő csatlakozott. A zászlóbontás Beregszászban teljesedett ki, ahol másnap 22-én éppen országos vásár volt. A szabadságharcosok ügyét maga Kemsey Sámuel beregszászi bíró is segítette annak ellenére, hogy a városban 50 főnyi császári katonaság állomásozott. A népvezérek –mint Kis Albert, Bige György, Majos János, Pap Mihály – itt tettek esküt  Rákóczi zászlóira. Rendezték a gyalogos és a lovas csapatokat, hogy méltóan tudják fogadni II. Rákóczi Ferencet, a vereckei hágónál. Rövidesen indultak Dolha irányába. 1703. június 7-én a Dolhán táborozó kurucokon a Károlyi Sándor vezette nemesi bandérium és a szatmári helyőrség egy százada (520 fő) rajtaütött. A váratlan támadás eredményeképpen Esze csapatát szétszórták és az ezernél több felkelőből alig maradtak 200-an, akikkel tovább tudtak vonulni Verecke felé. Az első csata kudarccal végződött ugyan, de a harci kedv nem tört meg.

Rákóczi 1703. június 16-án jött be az országba. A Vereckei-hágón találkozott a dolhai csata után megmaradt, Esze Tamás által vezetett csapattal. Rákóczi a rendezetlen csapatok megszervezése után Munkács felé vette útját, ahol mintegy 3000 ezer ember csatlakozott hozzá. Munkácsra érkezésük után azonban Montecuccoli vasas ezrede kiszorította a városból. Ugocsai testőrei segítségével azonban a fejedelem a Latorca irányába el tudott menekülni. Vissza kellett húzódnia a határközeli hegyekbe, ahol megerősödve újból indultak a Tisza vidékére. Tiszaújlak és Tiszabecs határában szétszórták a megyei nemesség csapatait, sikeresen átkelve a Tiszán. Ez a július 14-16-án történt átkelés egyben a szabadságharc első győzedelmes csatája lett. A felkelők előtt megnyílt az alföldi térség.

A máramarosi sóbányákat 1703 július utolsó napjaiban Majos János foglalta el, aki öccsét Majos Ferencet állította a bányák élére. A huszti vár elfoglalása csellel ment végbe, ugyanis a várban állomásozó kb. 400 főnyi helyőrség egy báró Eytner nevű várkapitány alatt szolgált, aki kegyetlenül bánt a katonasággal, ezt kihasználva az Ilosvai fivérek, akik beszöktek a várba, lázadást szítottak, és megölték a gyűlölt parancsnokot. A vármegye lakossága (a nemesség is) csatlakozott, rövidesen 4000 gyalogost és 800 lovast adott a hadseregbe.

Ungvár és Munkács várát ostromzár alatt tartották. Az ungvári várat parancsnoka, Franz Gottfried von Schwetlik vezetésével védte kb. 350–400 fő helyőrség. A helyi felkelők Ung hegyvidékéről Beca Iván vezetésével elfoglalták a várost, de a vár többszöri megrohamozása sikertelenül végződött. A várat később, 1704. március 16-án adták át a kurucoknak, akik a megállapodás szerint szabad elvonulást biztosítottak a védőknek és a várban tartózkodóknak.

Munkács várának császári parancsnoka Auersperg Farkas György gróf volt, aki hosszú ostromra rendezkedett be. Azonban a kilátástalan helyzet és a tárgyalások eredményeként rákényszerült a vár átadására, ami 1704. február 16-án történt meg. Később Bercsényi vára a szabadságharc idején orosz diplomatákat is fogadott. A fejedelem gondoskodott a vár bővítéséről és korszerűsítéséről. A munkálatok 1710-ig tartottak De Le Mothe hadmérnök ezredes, majd De La Faux hadmérnök vezetésével.

A szabadságharc frontjai fokozatosan átterjedtek Magyarország más területeire, ezeknek az eseményeknek a tárgyalása most nem feladatunk.

A várnak akkor lett komolyabb katonai szerepe, amikor a szabadságharc nyolcadik évére Rákóczi csapatai fokozatosan visszaszorultak a keleti országhatár közelébe, azaz vidékünkre. A pestisjárvány is sok áldozatot követelt a lakosság és a katonaság körében. A császári csapatok fokozatos előnyomulása következtében csupán a Felső-Tisza-vidék néhány vármegyéje – Bereg, Szabolcs, Szatmár, Ung, Ugocsa és Máramaros – maradtak Rákóczi hatalma alatt Munkács, Ungvár, Ecsed, Kővár és Huszt váraival. A fejedelem nagy jelentőséget tulajdonított Munkács várának, célja az volt, hogy egy évig is ellen tudjon állni a vár.

A szabadságharc végén ismét vidékünkre szorult vissza a kuruc tábor. 1711-ben ezen a vidéken tartják a fejedelem vezetésével az utolsó országgyűlést február 14-16-án az ugocsai Salánkon. Ezen az országgyűlésen lényegében két fontos dologról döntöttek: zárkózzanak-e be Munkács várába és az utolsó csepp vérükig harcoljanak, vagy menjen a fejedelem további segítségért külföldre, az orosz cárhoz a folytatás érdekében. Az utóbbit választották a még jelenlévő főurak. Végül Munkács és Ungvár vára is feladásra került, Huszt is kapitulált. Kis híján a békeszerződést is Huszton írták alá, de az utolsó pillanatban Károlyi Sándor a helyszínt Szatmár városára változtatta. A Károlyi Sándor által aláírt szatmári béke után, amikor a maradék 12 ezer kuruc leteszi a zászlókat, Rákóczit sokan követik Lengyelországba, a bujdosás nehéz kenyerét választva.

Magyarországon ezzel véget ért a kuruc szabadságharcok kora, az ország nem vívta ki függetlenségét, de lehetőséget kapott a békés fejlődésre.

Dr. Csatáry György,
a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára, a Lehoczky Tivadar Társadalomtudományi Kutatóközpont vezetője