A Majdantól a Majdanig
Két, egymástól látszólag távol álló téma uralta a napokban az ukrajnai közbeszédet és a médiát: a 2013–2014. évi Majdan évfordulója és a normandiai négyek (Németország, Franciaország, Ukrajna és Oroszország) vezetőinek csúcstalálkozója, amelyre a tervek szerint december 9-én kerül sor Párizsban. A két téma érintkezési pontja Európa. Igaz-e még a közhely, hogy Ukrajna Európába tart, s ha nem, akkor mi az irány?
Érdekes párhuzamot von a két téma között blogjában Mihajlo Dubinyanszkij ismert szakértő és újságíró. Öt évvel ezelőtt Ukrajna az Európai Unió (EU) Vilniusban megrendezett keleti partnerségi csúcstalálkozójára várt, most Párizsra veti aggódó tekintetét az ország. Viktor Janukovics, az akkori, agresszívnek mondott és kétségkívül kiszámíthatatlan elnök helyett most a jóindulatúnak tűnő, ám ugyancsak kiszámíthatatlan Volodimir Zelenszkij székel a kijevi Elnöki Hivatalban. Nem kizárt, hogy a normandiai négyek csúcstalálkozója egy újabb Majdanhoz vezet. Csakhogy míg az öt évvel ezelőtti lázadás Jevromajdan néven vonult be a történelembe, a mostaninak – amennyiben bekövetkezik – szinte bizonyosan semmi köze nem lesz Európához.
Érdekes, hogy a 2013-as „El Moszkvától! Irány Európa!” jelszó ma is érvényes. Az évek során azonban nyilvánvalóvá vált, hogy két különböző civilizációs megközelítés rejtőzhet e lózung mögött.
Az első esetben Európa a cél, Oroszország pedig bosszantó akadály útban az „álom” felé. Ebben a megközelítésben a keleti birodalommal való szakítás csupán eszköz a cél eléréséhez, az európai értékekre való áttérés előfeltétele. Brüsszel érdekében búcsút kell mondani Moszkvának, a BBC szabványai miatt az orosz propagandának, a szomszéd autoritarizmusának az európai demokrácia és az emberi jogok érdekében.
A második esetben viszont a cél maga az Oroszországtól való eltávolodás. Eltávolodás a krónikus gonoszságtól, amely évszázadok óta marcangolta Ukrajnát.
És itt következik a szerző részéről az írás központinak tekinthető megállapítása, amely „fennhangon” gyakorlatilag soha nem hangzik el Ukrajnában: az európai integráció annyiban fontos, amennyiben „eltávolítja” az ukránokat az orosz birodalomtól. De ha az európai értékek egyébként ellentétesek a „nemzeti emancipációval”, akkor ezeket figyelmen kívül lehet és kell hagyni. És ha az Európai Unió nem felel meg az elvárásoknak Kreml-ellenes fegyverként, akkor az Európához való igazodás teljesen értelmét elveszíti.
„Más szavakkal, néhányunk eredetileg a dekolonizációs vonattal utazott az Eurointegráció állomásig. A többiek éppen ellenkezőleg, az európai integrációs vonattal tartottak Dekolonizáció állomás felé” – vázolja a helyzetet igen találóan Dubinyanszkij.
Amikor öt éve kezdetét vette a Jevromajdan, egyértelműen az első tendencia uralkodott a köztudatban. Az ukrán–orosz háború azonban megjósolhatóan a második megközelítést helyezte előtérbe: a szövetség Európával csak eszköz a Moszkvával folytatott örök csatában.
A Porosenko elnökségének éveiben kialakult nemzeti-hazafias konszenzus ehhez az utóbbi állásponthoz került közelebb. Ugyanakkor a propaganda szintjén nem történt jelentős változás. Az exelnök pártja csak idén tavasszal választotta magának a büszke Európai Szolidaritás nevet, bár valójában Nemzeti Szolidaritásnak kellene neveznie magát. Petro Olekszijovics választóinak magja sokkal többre értékeli a szuverenitást, mint az integrációs folyamatokat. A nyelv, hit és hadsereg hármas jelszó pedig sokkal többet jelent számukra, mint az európai demokratikus normák vagy az emberi jogok, amelyeket az EU választópolgárai egyébként könnyedén feláldoznak a nemzetbiztonság érdekében.
Európát eszköznek tekintve az ukrán hazafiak tízezrei tehetetlenségből továbbra is célként tételezik Európát. A hazafias kettős gondolkodás azonban zsákutcába jut, amint a Kremllel kötendő kompromisszumok kerülnek szóba. Ebben a fájó kérdésben e csoport érzékenysége túl nyilvánvalóan ellentmond az európaiak pragmatizmusának, akik gyorsan meg szeretnék oldani az ukrán–orosz konfliktust.
Emlékezhetünk, 2013 őszén az váltotta ki a tömeges tiltakozásokat, hogy nem írták alá az Ukrajna és az Európai Unió közötti társulási megállapodást. Idén ősszel viszont a neves európai politikus, volt külügyminiszter és Németország jelenlegi szövetségi elnöke által javasolt hírhedt „Steinmeier-formula” provokált tiltakozásokat. És ezzel sajnos még nincs vége a történetnek. Következik a normandiai négyek december 9-ére tervezett csúcstalálkozója. A találkozó előestéjén azonban a két európai nagyhatalom vezetőit Kijevben már nem tekintik Ukrajna teljes értékű szövetségeseinek. A hazafias közvélemény kompromisszumra hajlóknak tekinti őket, akik készen állnak rá, hogy Putyin kezére játsszanak, és elfogadhatatlan engedményekre bírják rá a szerintük gyenge akaratú és laikus Zelenszkijt.
Tegyük fel, hogy Párizsban olyan határozatot jelentenek be, amelyet Kijevben szégyenteljes kapitulációnak fognak tekinteni. És ezt a döntést az európai vezetők nyilvánosan szentesítik. Így kaphatunk egy újabb Majdant, amely nemcsak az aktuális ukrán hatalom, hanem valójában az Európai Unió ellen is irányul. És ebben aktívan részt vesznek majd azok az ukrán ellenzéki politikusok, akik manapság Európai Szolidaritásnak nevezik magukat.
Minden esély megvan arra, hogy ez a szürreális forgatókönyv megvalósuljon. Még ha a decemberi csúcstalálkozón el is marad a megjósolt „árulás” („zrada”), nincs rá garancia, hogy nem következik be valamivel később.
Hogyan kerülhetők el a fokozódó logikai ellentmondások? Hogyan egyeztethető össze a minszki folyamat európai jóváhagyása az ukrajnai hazafias felháborodással, miközben tartható marad a meghirdetett európai irány?
Erre is létezik recept. Elegendő hangsúlyozni, hogy a valódi Európa nem Merkel, Macron vagy Steinmeier, hanem valami egészen más. Hogy áldását adva az Oroszországgal kötendő kompromisszumokra, a jelenlegi európai vezetés elárulja Európa valódi eszményeit.
Egyszóval, fennáll a kockázat, hogy az ukrán európai irányultság a „Nekünk saját Európánk lesz szerencsejátékokkal és Vjatroviccsal” formulába torkollik. Sajnos ez a megközelítés nagyon sokakat kielégítene. A „saját” Európával az embernek nem támadnak problémái, hiszen nem kell kellemetlen meglepetésekre számítania, mindig támaszkodhat rá a konfliktusaiban Moszkvával, s megfelel a népszerű ukrán törekvéseknek. Igaz, hogy közben az európai értékek egyébként is homályos fogalma elveszíti minden konkrét tartalmát.
Nekünk, kárpátaljai magyaroknak ez a forgatókönyv semmi jót nem ígér. Ha ugyanis az európai értékek csupán dekorációt jelentenek az ukrán önállósodási törekvésekhez, akkor a mindenkori kijevi vezetésnek nincs oka tekintettel lenni az országban élő nemzeti kisebbségek jogaira és igényeire. Sőt! Az oktatási és a nyelvtörvény elfogadása éppen azt látszik igazolni, hogy Ukrajna a kisebbségeire nem nemzetalkotó tényezőként, hanem potenciális veszélyforrásként tekint.
(ntk)
Ukrajna elhagyná a minszki megállapodást?
Miközben az országban mindenki azt lesi, sikerül-e közelebb hozni a kelet-ukrajnai békét a normandiai négyek december 9-ére beharangozott csúcstalálkozóján, az ukrán kormányzat egyes nyilatkozataiból úgy tűnik, mintha Kijev szívesen felmondaná a minszki megállapodásokban vállalt kötelezettségeit.
Az ukrajnai közvélemény felfokozott várakozásai a találkozó kapcsán ugyancsak alaptalanoknak tűnnek annak fényében, hogy minap Moszkva arra kérte a normandiai négyek két nyugat-európai tagját, Franciaországot és Németországot, hassanak Kijevre annak érdekében, hogy az kezdje meg a minszki megállapodás végrehajtását, elsősorban ami annak politikai vállalásait illeti – mutat rá a strana.ua.
Közben megjelent a hír, mely szerint a normandiai négyeknek sikerült megállapodniuk a párizsi csúcstalálkozón aláírandó zárónyilatkozat tartalmáról. A szöveget természetesen nem hozták nyilvánosságra, a sajtó azonban tudni véli, hogy annak egyik központi eleme a Donyec-medence különleges státusza, amelyet Moszkvában a békefolyamat „sarokkövének” tekintenek.
Ukrajnában minderről egyelőre csak annyit tudni, hogy december 31-én lejár a megszállt területek különleges státuszát szabályozó, az ukrán parlament által még 2014-ben elfogadott jogszabály. Vagyis ez év végéig a Legfelső Tanácsnak új törvényt kellene alkotnia e kérdésben, vagy meghosszabbítani a régi hatályát.
Volodimir Zelenszki elnök és környezete már nemegyszer kijelentették, hogy nem áll szándékukban meghosszabbítani a jelenlegi jogszabályt, miközben az új törvényről egyelőre szinte semmit nem hallani. Ugyanakkor egyre többen hívják fel a figyelmet arra, hogy a kijevi parlamentnek mind kevesebb az esélye rá, hogy még szilveszter előtt új jogszabályt fogadjon el. Nem kizárt tehát, hogy december 31-én megszűnik a jelenlegi szabályozás, anélkül azonban, hogy január 1-jén életbe lépne az új. Ebben az esetben azonban Ukrajna de facto kilép a minszki megállapodásokból, véli a strana.ua, s ettől kezdve a Donyec-medencei fejlemények alakulása kiszámíthatatlanná válik. Ennek fényében bármit ígérjen Zelenszkij a párizsi csúcstalálkozón december 9-én, az automatikusan értelmét veszíti, ha az ukrán parlament nem dönt az év végéig a megszállt területek különleges státuszáról.
A feszültséget tovább fokozhatja, hogy – legalábbis jelen helyzet szerint – 2020. január 1-jétől hatályát veszti a Moszkva és Kijev közötti európai gázszállítási szerződés Ukrajna területén keresztül.
Miután megszűnik a két szomszédos ország közötti utolsó megállapodás is, amely eddig még bizonyos keretek között tartotta Moszkva és Kijev viszonyát, újévtől a helyzet fokozottan robbanásveszélyessé válhat.
(zzz)
