Nemes Nagy Ágnes: Január
Hová jutottam? Nem tudom.
Szeretni, nem szeretni: vétek.
Ha volna még akáclevél,
azon számlálnám érverésed.
A magamét is számolom,
a csontok közti félsötétet
fél-éjszakán át szaggatom –
ha volna még akáclevél,
felelni tudna értem, érted –
egy alvadt vér a mellkasom.
*
Hogy füstölgött az a folyó,
hogy füstölgött a téli alkonyatban!
Érzett az alvilági hő,
még átsütött a földalatti katlan,
melyből zuhogva dőlt elő –
a zúzmarás, fehér sötétben
egy sor fekete nád, s a gyéren
hófoltos, néma, sík mező –
hogy füstölögne itt a vérem,
az alvilágból felszökő,
hogy füstölögne a félsötétben.
*
Hosszabbodik a nap az évben,
ez szült: téli napforduló.
Most kéne újra megszületni,
mint egy folyó.
Vagy a sötét, magánvaló
természet odvaiba halva,
hol nem nő már akáclevél,
inkább letérdelek a partra,
s a sűrű, alvilági vízzel
míg gyéren szálldogál a hó
keresztet rajzolok magamra.
Ezt a költeményét Nemes Nagy Ágnes 1958. január 30-án írta. Vagyis a tél évszaka – ahogy a cím mindennél jobban mutatja – jócskán közrejátszhatott a megszületésében. Ez a két apróság hitelesítőleg hat, erősíti az egyes szám első személyű megszólalást. A három versszak csillaggal történt elválasztása figyelmeztet ugyan némi különállóságra, tagoltságra, de végső soron az olvasó a vers minden tartozékát egyben látva kezeli, mindenképp személyes jellegű megszólalásnak veszi a Januárt.
Nem könnyű eldönteni, hogy valóságos tájról beszél-e a versbeli személy, vagy inkább lelki kivetülést kell látnunk a téli „füstölgő folyóban”. Vagy abban, ahogy „a zúzmarás, fehér sötétben egy sor fekete nád” elődereng. Ezt a kivetülést különösen erősíti a második versszak utolsó három sora: „hogy füstölögne itt a vérem, / az alvilágból felszökő, / hogy füstölögne a félsötétben”. Különösképpen erős, élet és elmúlás határán álló képet rajzol a vers vége: „letérdelek a partra, / s a sűrű, alvilági vízzel / míg gyéren szálldogál a hó / keresztet rajzolok magamra”...
Penckófer János