Hazafiság és nacionalizmus

2020. január 30., 21:04

„A nacionalista jogot sért, a patrióta jogot véd” – fogalmazott ekképpen Illyés Gyula, XX. századi irodalmunk egyik nagy alakja 1970-ben, a Herder-díj átvételekor, tömören és lényegre törően tapintva rá, mi is különbözteti meg a hazafit (a patriótát) a nacionalistától, aki ugyan szintén hazafinak tartja magát, ám nem az számít, ki miként tekint önmagára, hanem az, hogy tettei, kijelentései alapján ki kinek minősül.

Hiszen Adolf Hitler, a Harmadik Birodalom kancellárja és führere (vezére) is hazafinak tartotta magát, olyan politikusnak, aki csak és kizárólag a német nemzet jogos érdekeit akarja érvényre juttatni. Ám fajelméletet és nacionalizmust ötvöző náci ideológiája szellemében jogos nemzeti törekvésnek hitte egy egész etnikum, a zsidóság jogfosztását, majd a megsemmisítésére tett kísérletet, egy népirtást, illetve a német élettér keleti irányú kibővítését, lengyel, valamint keleti szláv területek germanizálását, a lengyel értelmiség megtizedelését, vagyis más nemzetek, illetve egy etnikum jogos érdekeinek a megsértését, sőt ezrek, százezrek, milliók élethez való jogának a semmibevételét. De a török nacionalizmus is megmutatta szörnypofáját, amikor 1915-ben végrehajtotta az akkor még létező Oszmán Birodalomban élő örmények nagy részének a kiirtását: az örmény genocídiumot. És máshol is akadt példa arra, hogy nacionalista fegyveresek – egy egynemzetiségű állam kiépítésének a tervétől vezérelve – teljesen jogos nemzeti törekvésnek minősítették a saját nemzetükkel együtt élő más nemzetiségű civilek tömeges lemészárlását. De nemcsak más nemzetiségű polgári lakosok fizikai megsemmisítésével lehet eltüntetni egy területről nemzetiségeket, nemzetrészeket, vagy legalábbis azok tekintélyes részét. A II. világháború után részben a túlfűtött nacionalizmus légkörében került sor tízezrek, százezrek, milliók kényszer-áttelepítésére, magyarán: szülőföldjükről való elűzésükre, és más országokba való deportálásukra, ami kimerítette az etnikai tisztogatás ismérveit. Sőt, egy többnemzetiségű ország úgy is eltüntetheti nemzeti kisebbségeit, vagy csökkentheti részarányukat, hogy erőszakos asszimilációs politikával, akár saját Alkotmányának és nemzetközi szerződéseinek a megsértése árán, törvénytelen törvények meghozásával brutálisan lekorlátozza anyanyelvű oktatásukat, s megfosztja őket anyanyelvük közéletben való használatának a jogától, ami előrevetíti a nemzetiségek beolvasztását. S a többségi nemzet nacionalistái teljesen helyénvalónak, jogos nemzeti érdeknek tartják a nemzetiségek jogos érdekeinek – az anyanyelven folyó oktatás, az élet minden területén való szabad anyanyelvhasználat – végső soron a megmaradáshoz való joguk megsértését, semmibevételét. A jogsértő nacionalizmus – mivel jogokat vesz el – ellentétben áll magával a jogállamisággal is, és ellentétes a demokrácia eszméivel is, mivel nemzetiségi alapon osztályozva egy ország lakosságát, a többségi nemzetet egyenlőbbnek tekinti, mint a nemzetiségeket, több jogot biztosít a többségi nemzetnek, mint a nemzeti kisebbségeknek. Egy nacionalisták által vezetett országban maga a jogállamiság is megsérül, és a minden állampolgárát egyenlő jogokban részesítő demokratikus jogállam nemzetiségeit elnyomó, azok beolvasztására törekvő, csökkent demokráciájú állammá válik. De a nacionalistákat ez nem zavarja, mert mint minden szélsőséges eszme követői, ők is alapvetően antidemokratikus beállítottságúak. Számukra nem az a fontos, hogy országuk demokratikus-e vagy sem, hanem az, hogy a többségi nemzettel együtt élő nemzetiségeket a jogállamiság megsértése árán is beolvasszák, és soknemzetiségű országukat egynemzetiségűvé tegyék.

A durva nemzetiségi elnyomást megvalósító államokkal szemben pozitív példák azok az országok, amelyekben a többségi nemzettel együtt élő más nemzetiségű közösségekre nem beolvasztandó kisebbségekként tekintenek, jogaik szűkítése helyett pedig széles körű nyelvi-kulturális jogokkal ruházzák fel őket, illetve – ahol még szükséges – bővítik ezeket a jogokat. S például a finn hazafiak – akik természetesen szeretik hazájukat, hisz’ a helyes hazaszeretet az egyik legszebb emberi érzés – természetesnek tartják, hogy a középkor óta Finnországban élő svédeknek vannak anyanyelvű iskoláik, felsőoktatási intézményeik. Vannak svéd nyelven megjelenő újságjaik (az állam pedig nem törekszik arra, hogy a svéd mellett jelenjenek meg finn fordításban is), anyanyelven sugárzó rádiójuk, s nyelvük éppúgy Finnország hivatalos nyelve, mint a finn (bár vannak többségi nemzetbeli nacionalisták, akik ezt nem helyeslik, de még ők is szelídebbek, mint nem egy ország véresszájú sovinisztái). Finnország egész területén biztosítva van a svéd kulturális autonómia, a finn felségvizeken elterülő, de túlnyomórészt svédek által lakott Aland-szigetek pedig területi autonómiával bírnak. S a finnországi lappok nemzetiségi jogai biztosítása terén is vannak előrelépések.

Persze, a nemzetiségi jogok kivívásáért még nem egy fejlett demokráciájú országban is komoly politikai harcot kellett vagy éppen kell vívniuk az ott élő nemzetiségeknek. Például az Olaszországhoz tartozó Dél-Tirolban élő németek is – Ausztria erőteljes támogatása mellett – hosszú küzdelem árán érték el széles körű nemzetiségi jogaik biztosítását. Olaszország csak politikai nyomásra engedett, de immár az olasz politikum sem vonja kétségbe az országában élő németek nemzetiségi jogait, s míg azok megadása előtt Dél-Tirol nemzetiségi feszültségforrás volt, addig ma már nemzetiségi béke és gazdasági fejlettség jellemzi. Végső soron minden többnemzetiségű országnak meg kell értenie, hogy a nemzetiségi jogokat nélkülöző vagy nemzetiségi jogaikban drasztikusan lekorlátozott nemzetiségek csak akkor viszonyulnak rokonszenvvel országukhoz, ha biztosítják, és nem szűkítik oktatási, anyanyelvhasználati, kulturális jogaikat, és nem törekszenek a beolvasztásukra, mely intézkedéseknek az adott kisebbségek teljesen természetes módon, és teljesen jogosan ellenállnak. A jogkorlátozás, az erőszakos asszimilációs politika nemzetiségi feszültségeket szül, ami a többnemzetiségű országoknak sem használ, belső és külső politikai konfliktusokhoz, s esetenként szomszédos államok konfrontációjához is vezet. De ha a többségi nemzetek politikai elitjei végre komolyan hajlandókká válnak a nemzetiségi probléma tárgyalásos megoldására, ha hajlandókká válnak az érdemi tárgyalásokra, a nemzetiségek és – ha van nekik – anyaországaik érveinek a meghallgatására, nem a fülük mellett való elengedésére, és megadják a széles körű nemzetiségi jogokat, akkor a nemzetiségi konfliktust nemzetiségi béke, a szomszédos országokkal való esetleges konfrontációkat pedig kölcsönösen gyümölcsöző gazdasági, politikai együttműködés váltja fel. A nacionalista gőg ellenben még soha, sehol sem vezetett jóra.

Lajos Mihály