A kísértet, mely nemcsak Európát járta be…

Halottak milliói szegélyezték útját

2020. február 23., 18:00 , 995. szám

1947. február 25-én a hírhedt szovjet politikai rendőrség, az NKVD „földalatti szovjetellenes fegyveres csoportok kialakításában és a szovjet hadsereg ellen irányuló kémkedés szervezésében való aktív részvétel” alaptalan, hazug vádjával letartóztatta a magyarországi kommunista hatalomátvétel útjában álló, polgári demokrata orientációjú Független Kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Bélát. Előbb magyarországi és ausztriai börtönökben tartották fogva, majd a Gulágra hurcolták, 1955 novemberétől 1956 áprilisáig pedig az immár kommunistává lett Magyarországon fejezte be börtönéveit. S mivel lefogatása után gyorsultak fel azok az események, melyek a magyarországi demokrácia felszámolásához és a kommunista hatalomátvételhez vezettek, ezért a Magyar Országgyűlés 2000. június 13-án a kommunizmus áldozatai emléknapjává nyilvánította a balsorsú államférfi letartóztatásának a napját. De rajta kívül milliók és milliók szenvedték meg a kommunista pártok ámokfutását…

 „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete” – kezdődik e szavakkal az 1848 februárjának végén megjelent Kommunista Kiáltvány, Karl Marx német kommunista filozófus, közgazdász, társadalomtudós és politikai teoretikus, valamint Friedrich Engels német kommunista gondolkodó, szociológus és politikai teoretikus közös munkája, melynek végső formába öntése Marxhoz fűződik. Marx társadalmi-gazdasági víziója egy elnyomástól és nélkülözéstől mentes, ideális társadalom volt, melyben a termelési eszközök nem magán-, hanem köztulajdonban vannak (megjegyzendő: az ideális társadalom létrehozása, illetve a magántulajdon elvetése korábbi filozófusok elképzeléseiben is megjelent), ám Marx szerint a munkásság (proletariátus) burzsoázia elleni forradalmán és a proletariátus diktatúráján (a proletárdiktatúrán) keresztül vezet el az út az eszményi, igazságos, szabad, kommunista társadalomba. Vagyis úgy vélte, parancsuralom szükségeltetik a szabadság eléréséhez. A kommunista álomból azonban csak a parancsuralom valósult meg – már ahol megszerezték a hatalmat a kommunisták, amire elsőként Oroszországban került sor…

Az 1914-ben kitört I. világháború 1917 elejére katonailag és gazdaságilag egyaránt kivéreztette az antant tagjaként hadat viselő cári birodalmat, ami végsőkig felszította a társadalmi feszültségeket, melyek február 23-án, a Petgrográddá „átkeresztelt” Szentpéterváron polgári forradalomban robbantak ki. II. Miklós, az utolsó cár lemondott, majd megalakult a polgári ideiglenes kormány, s úgy tűnt, hogy Oroszország végre rálép a polgári fejlődés útjára. Csakhogy az új vezetés tovább folytatta a háborút, Németország viszont mielőbb le akarta zárni a harcokat keleten, hogy minden erejét bevethesse nyugaton, ezért a német titkosszolgálat svájci száműzetéséből Oroszországba csempészte Vlagyimir Lenint, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt szélsőbaloldali, bolsevik szárnyának első számú vezetőjét, hogy Berlin és Bécs által titokban pénzelt bolsevikjaival vegye át az uralmat, s kössön különbékét a központi hatalmakkal, amire Lenin késznek is mutatkozott. Október 25-én (a Gergely-naptár szerint november 7-én) a kommunista fegyveresek meg is döntötték a forradalom által legitimált, de gyenge lábakon álló törvényes kormányt. A szerény méretű bolsevik puccs aztán Nagy Októberi Szocialista Forradalom néven vonult be a marxista történetírásba, noha nem volt sem nagy, sem októberi, sem forradalom. Következményeként viszont megalakult a Népbiztosok Tanácsának nevezett új kormány, melynek Lenin lett az elnöke. 1918 márciusában az új, bolsevikvezetés alá is írta a németek által diktált breszt-litovszki békét, ám Oroszországban már ebben az évben kitört a roppant véres polgárháború. A konfliktus elsősorban a volt cári tábornokok által vezetett fehérek és a vörösök, vagyis a kommunisták között dúlt (a bolsevik mozgalom 1918-ban felvette az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt nevet), s 1920-ban Oroszország európai részén, 1922-ben pedig a Távol-Keleten is a vörösök győzelmével ért véget. Megszületett a történelem első pártállama, Szovjet-Oroszország, melyet később Szovjetunióvá neveztek át (állampártját pedig Szovjet Kommunista Párttá), ahol nem a proletariátus, hanem egy szűk vezetői kör korlátlan parancsuralma valósult meg, erőszakos államosítással, erőszakos kollektivizálással, a polgári szabadságjogok teljes hiányával, a társadalmat terrorizáló politikai rendőrséggel, „Gulág-szigetcsoporttal” – vagyis egy totalitárius zsarnoksággal.

De térjünk még vissza az I. világháború végéhez és az azt követő időszakhoz. Ekkor több európai országban is kommunista pártok alakultak, s kommunista hatalomátvétel-kísérletek is történtek. 1918 januárja és májusa között rövid, de pusztító polgárháborút vívtak Finnországban is a vörösök és a fehérek, mely az utóbbiak győzelmével végződött. Az 1918-1919-es németországi forradalom során létrejött a tiszavirág-életű Bajor Tanácsköztársaság. 1919 márciusában pedig zavaros körülmények között megszületett a kommunista-szociáldemokrata vezetésű Magyar Tanácsköztársaság, melynek kétségkívül voltak pozitív szociális intézkedései, ám ezeket ellensúlyozta a totális államosítás, a földek tervezett kollektivizálása, a Kommunisták Magyarországi Pártja és a Magyar Szociáldemokrata Párt átmeneti egyesülésével létrehozott Magyar Szocialista Párt egypárti diktatúrája, valamint a vörösterror. Aztán 1919 augusztusában a Tanácsköztársaságnak bealkonyult, a Horthy-rendszerben a kommunisták illegalitásba kényszerültek, a szociáldemokratákkal azonban kiegyezett az új hatalom…

A kommunizmus kísértete ugyanakkor Ázsia több országában is megjelent, köztük Kínában, ahol 1926-ban kíméletlen polgárháború robbant ki a Kuomintang kormány és a Kínai Kommunista Párt hadserege között, s a konfliktust csak az 1937-ben kitört, majd a II. világháborúval egybefolyt II. japán – kínai háború szakította meg (átmenetileg), amikor is a Kuomintang és a kommunisták egyaránt a hazájukra törő japánok ellen fordultak. A távol-keleti háborúval nagyjából egyidejűleg Spanyolországban is polgárháború zajlott le a baloldali koalíció által vezetett köztársasági kormány és ugyancsak heterogén összetételű jobboldali ellenzéke között. Az 1936-ban kirobbant konfliktusban aztán mindkét táboron belül a szélsőségesek kerültek vezető helyzetbe: a köztársaságiaknál a Moszkva-barát kommunisták, ellenfeleiknél pedig a Franco tábornok vezette szélsőjobboldali Falange, vagyis a fasiszták, akik 1939 áprilisában le is verték a köztársaságiakat. A polgárháború mindkét oldal brutális kegyetlenkedéseit égette bele Spanyolország népeinek emlékezetébe…

A II. világháborút követően aztán mind Közép- és Délkelet-Európában, mind Kelet- és Délkelet-Ázsiában új erőre kapott a kommunizmus kísértetjárása. A konfliktusból győztesen kikerült Szovjetunió érdekszférájába vonta Közép- és Délkelet-Európa jó részét, és kommunista diktatúrát erőszakolt rá Lengyelországra, Csehszlovákiára, Magyarországra, Romániára, a Németország szovjet megszállási zónájában megalakult Kelet-Németországra és Bulgáriára. Az 1952-es kelet-németországi antikommunista zavargásokat és az 1956-os magyar demokratikus forradalmat pedig szovjet csapatok tiporták el. Albániában és Jugoszláviában Moszkvától független, de ugyancsak kommunista vezetés került hatalomra. Az akkor még monarchikus Görögországban is próbálkozás történt a szélsőjobboldali hatalomátvételre. 1946-ban polgárháborút robbantottak ki a kommunisták, a kormányerők azonban – angol és amerikai támogatással – 1949-re győzelmet arattak fölöttük. Ugyanakkor a világégés után újult erővel fellángolt kínai polgárháborúban 1949-re a kommunisták diadalmaskodtak, a Kuomintang kormány Tajvan szigetére szorult vissza. A következő esztendőben a kommunista vezetésű Észak-Korea támadást indított az Amerika-barát Dél-Korea ellen, hogy szélsőbaloldali uralom alatt egyesítse Koreát. A döntő részben amerikaiakból álló ENSZ-csapatok és dél-koreai szövetségeseik, illetve az észak-koreaiak és az őket támogató „kínai önkéntesek”, vagyis a kínai hadsereg által vívott konfliktusba még észak-koreai felségjelű vadászgépeket repülő szovjet pilóták is bekapcsolódtak, háromévi harc után viszont kompromisszumos fegyverszünet köttetett, visszaállítva a háború előtti határokat.

Malájföldön a kínai kisebbség soraiból kikerülő kommunista partizánok már a világháború lezárulása után harcot indítottak a hatalom megszerzésére, ám a malájföldi gyarmati uralmat fokozatosan felszámoló britek a dzsungelharcra kiképzett speciális kommandókkal, a megszerveződő malájföldi kormányerők szövetségében lassan felülkerekedtek, s 1958-ban az immár független Maláj Államszövetség (mai nevén: Malajziai Államszövetség) csapatai végső vereséget mértek rájuk. Az 1965-től 1973-ig tartó vietnami háborúban azonban az amerikaiak nem bírtak a Kína és a Szovjetunió által támogatott kommunista Észak-Vietnam segítségét élvező dél-vietnami kommunista gerillákkal, csapataik kivonása után pedig az antikommunista dél-vietnami rendszer összeomlott, s a két országrész szélsőbaloldali vezetés alatt egyesült. Laoszban és Kambodzsában is a kommunisták kerültek hatalomra. Az utóbbi országot 1976-tól 1979-ig uraló vörös khmerek a legszélsőségesebb és legkegyetlenebb kommunista diktatúrát valósították meg, míg csak háborúba nem keveredtek Vietnammal, melynek csapatai megdöntötték uralmukat. Afganisztánban viszont a Szovjetunió találta meg a saját „Vietnamját”: az 1979-től kezdődő háborúban nem bírtak a több ország, köztük Amerika segítségét élvező gerillákkal, 1989-es csapatkivonásuk után pedig összeomlott a szovjetek által fenntartott kommunista rezsim.

Afrika több országában is hosszabb-rövidebb ideig kommunisták voltak hatalmon. Az Óvilág mellett pedig Latin-Amerikába is betette lábát a kommunizmus kísértete. Az 1953-1959-es kubai forradalom során több erő is fellépett Batista elnök zsarnoki uralma ellen, a forradalom győzelme után azonban a Fidel Castro által vezetett új kormány balra tolódott, és Kuba is kommunista diktatúrává vált…

A Ronald Reagan amerikai elnök által az 1980-as években felpörgetett fegyverkezési verseny és a világpiaci olajár lecsökkentése aztán gazdaságilag megroppantotta a Szovjetuniót. Mihail Gorbacsov, az utolsó szovjet pártfőtitkár peresztrojka néven elhíresült reformkísérlete, a széleskörű demokratizálódás leépítette a diktatúrát, az 1991-es keményvonalas puccskísérlet után pedig maga a Szovjetunió is széthullott. De már ezt megelőzően, 1989-ben a szovjet blokk összes európai országában összeomlott a kommunista zsarnokság, melynek Albániában is bealkonyult, az 1991-től kezdődő polgárháború során széteső Jugoszlávia volt tagköztársaságai pedig demokratizálódtak. S jelenleg már csak Észak-Koreát, Kínát, Laoszt, Vietnamot és Kubát uralják kommunista rezsimek.

A kommunizmus kísértetjárása jóformán véget ért. Ám mint A kommunizmus fekete könyvének francia szerzőcsapata megállapította, a Szovjetunióban 20 millió, Kínában 60 millió, Észak-Koreában és Kambodzsában egyaránt kétmillió, Vietnamban és Közép-, illetve Délkelet-Európában 1-1 millió, Afrikában 1,7 millió, Afganisztánban másfélmillió, Latin-Amerikában 150 ezer ember halálát okozta, a hatalomra nem került kommunista pártok számlájára pedig mintegy tízezer emberélet írható. Több áldozatot követelt, mint az ugyancsak embertelen nácizmus és a fasizmus…

Lajos Mihály