Földreform és telepítéspolitika a csehszlovák Kárpátalján

2020. március 15., 15:53 , 997. szám
Az állami és magántelepek Kárpátalján

Az I. világháborút követően a Csehszlovákia kötelékébe került Podkarpatská Rus egy újonnan létrejött állam addig nem létező közigazgatási egysége lett. A Párizsban létrehozott új államkonstrukció egységének biztosítása, a lakosság nemzeti, szociális és gazdasági igényeinek kielégítése jelentős kihívások elé állította az első Csehszlovák Köztársaság alapító atyáit, az állam vezetőit. Az eltérő gazdasági fejlettségű, egybekapcsolt országrészek lakosságának eltérő volt a viszonya az államalkotó központhoz, és különböző elvárásaik voltak az új állam kiépítésével szemben. A prágai vezetés több intézkedése is kiváltotta a társadalom valamely részének nemtetszését, esetenként heves tiltakozását. Ezek motívumait, folyamatát és következményeit még napjainkban sem egyszerű értékelnie a történésznek.

Kárpátalja gazdasági értelemben a csehszlovák köztársaság legelmaradottabb területe volt. Míg a köztársaságban összesen a lakosság 39,57%-a dolgozott a mezőgazdaságban és 33,8%-a az iparban, addig Kárpátalján ez az arány egészen eltérő viszonyokat tükrözött: a helyi lakosok 67, 63%-a dolgozott mezőgazdaságban és erdőgazdaságban, addig az iparban és kézműiparban mindösszesen 10,41%-a. A köztársaság első évtizedében országosan egyértelmű modernizáció volt megfigyelhető, 1930-ra kiegyenlítődött a primer és a szekunder szektorban dolgozók száma. Kárpátalján ezek a folyamatok nem voltak érezhetők, tíz év alatt alig 1,5%-kal növekedett az iparban dolgozók száma. Részben ennek okán a korszakban rendszeresen előfordult, és a történészek értékelésében is gyakorta felbukkan, hogy a csehszlovák kormányzatok szemére vetik: nem tettek eleget a köztársaság legkeletibb területeinek modernizálásáért, sőt egyenesen gyarmatosító jelzővel illetik a csehszlovák gazdaságpolitikát.  Az kétségtelen, hogy az utódállamok közül Csehszlovákia indult gazdaságilag a legjobb alapokkal, hisz a Monarchia területének 33%-át tudhatta magáénak, a volt dualista állam gazdasági potenciáljának 70%-ával. Ily módon joggal bizakodhattak abban a helyiek, hogy a gazdasági fejlődés a keleti végeken is megnyilvánul. A csehszlovák időszak gazdasági eredményei azonban – főleg a hegyvidéki területeken – nem hozták meg a várt sikert.

A korszak gazdaságfejlesztési eredményei a mai napig szemmel láthatóak, hisz jelentős infrastrukturális beruházások történtek a területen. A legnagyobb társadalmi hatást azonban a földreformmal kívánták kiváltani. Az 1919-ben meghirdetett program gyökeresen kívánta megváltoztatni a terület birtokstruktúráját és tulajdonviszonyait. Az óriási földbirtokok, mint a Schönborn-Buchheim uradalom vagy a Teleki-domínium felosztása azonban nem hozta meg a várt sikert. Bár a birtokreform mai napig is észlelhető eredményeként telepesfalvak jöttek létre Kárpátalja alföldi vidékén, és az ún. lefoglalási törvénynek eleget tett az államhatalom, azonban az így keletkezett földalapnak a 20%-át sem osztotta ki az intézkedés végrehajtásáért felelős Állami Földhivatal az igénylők között.

A földreform általános volt az első világháborút átélt Európában. Összesen huszonkét országban hajtották végre a kontinensen az intézkedéssorozatot különböző intenzitással. Ezt a szakirodalom több okkal is magyarázza. Európa-szerte az első világháborút megelőzően latifundiális birtokszerkezetek léteztek, ennek következtében jelentős paraszti tömegek estek el a megélhetést biztosító kis- és középparaszti birtokok létrehozásának lehetőségétől. Az első világháborúban a hadseregekben harcoló katonák jelentős része a parasztság köréből került ki. Annak következtében, hogy harcoltak a háborúban, méginkább jogosnak ítélték a föld iránti igényüket. Nem véletlen tehát, hogy az agrárkérdés már a háború folyamán az egyik legfelkapottabb közéleti téma lett, az agrárpártok pedig jelentős politikai befolyásra tettek szert.

Csehszlovákiában 1919. április 16-án fogadták el a törvényt, amely elrendelte a 150 ha-nál nagyobb mezőgazdasági terület vagy a 250 ha-nál nagyobb össz­területű birtokok lefoglalását. A földosztás Kárpátalján 258 települést és legalább 121 földbirtokost érintett. A legnagyobb mértékben a Scönborn-Buchheim uradalmat, a Teleki-latifundiumot, Virányi Sándor, Odeschalchi Zoárd, Nemes József, Braun Zsigmond, Atzél László, a Lónyayak, illetve az egyházi felekezetek földjeit érintették. Az legnagyobb földbirtok, a Schönborn-domínium sorsa egyébként jól jellemzi az első csehszlovák földreform során előfordult bizonyos visszásságokat. A hatalmas, csaknem egész Kárpátalját átölelő domínium területein jött létre a Latorca Részvénytársaság, amelynek többségi tulajdonosa Schönborn-Buchheim Károly Frigyes gróf, az uradalom addigi ura lett. A lefoglalt földterületekért a tulajdonosok kárpótlást kaptak, melyet a földterület minősége alapján határoztak meg. A zár alá került földterületek egy részét az úgynevezett kolonizációs alap rendelkezésére bocsátották. Ezeken a területeken 1922-től kezdődtek meg a telepítések.

Akárcsak a köztársaság egyéb területein, úgy Kárpátalján is a telepítések két típusát különböztetjük meg: az állami-, valamint a magántelepítéseket. Az első az igénylők csoportos, államilag szervezett földhöz juttatását jelentette. Az állami telepítések Kárpátalja területén több szakaszban zajlottak. Leghamarabb Tiszasalamon mellett hozták létre Sztrázs kolóniát. 1923 őszén Bátyúban a Lónyay birtokokon 66 telepescsalád letelepítésével létrehozták a mai napig önálló településként létező Szvobodát. Ugyanebben az évben Gáton biztosítottak földbirtokokat a telepesek számára. A program folytatásaként 1926-ban Bótrágyon, Beregsomban hoztak létre kolóniákat. Ezeket ma Újbótrágy és Kastanovo néven ismerik a kárpátaljaiak. Ezzel egyidőben a Gát és Dercen határában lévő ezer holdas Kerepecpuszta birtokon hozták létre Pusztakerepec kolóniát, amit ma Alsókerepec néven ismerünk. Ugyanebben az évben a Macsola és Tiszacsoma közötti területen Hunyaditanyát hozták létre, majd ebben az évben még Sárosoroszit érintette a telepítéspolitika. Az állami telepítések 1934-ig érintették még Eszeny, Beregdéda és Tiszaújhely településeket. A több mint egy évtized alatt 11 településen összesen 12 állami kolóniát hoztak létre. A köztársaság különböző részei­ről alapvetően cseh és morva, valamint ruszin telepesek költöztek az alföldi vidékre, valamint elenyésző számú szlovák.

A magántelepítések során a földreform hatálya alá került birtokrészen a földbirtokos adott el telkeket telepeseknek. Egy 1936-ban keletkezett összefoglaló szerint többek között az Akli melletti Újaklin, Fancsikán, a Verbőc melletti Újverbőcön (később Puskino), Tiszaújhelyen, Beregszászban és a ma Tasnádtanyaként ismert településen folyt magántelepítés. A hivatalos jelentések szerint a magántelepítések során földet szerzett telepescsaládok mind ruszinok voltak.

A kolonizáció két típusa Kárpátalján összesen 21 települést érintett. Az állami telepítések során 289 család szerzett földet, ami feltételezhetően meghaladta az 1200 főt. A magántelepítések során 317 család szerzett földet, és a kor népesedési adatai alapján feltételezhető, hogy a legszerényebb számítások szerint is meghaladta számuk az 1200 főt. Összességében tehát a telepítések két formája során közel 2500 fő költözött Kárpátalja alföldi területeire. A telepesek nagyobb része ruszin volt, akik Kárpátalja hegyvidéki területeiről érkeztek. A telepítések nyilván azokban a falvakban, ahol a kolonizáció megtörtént, okoztak bizonyos változásokat az etnikai szerkezetben. A kolonizáció által érintett településeken azonban a magyar – nem magyar etnikai arány nem változott 10%-nál nagyobb mértékben. A földreformmal összekapcsolt kolonizáció céljai ugyanúgy többrétűek voltak Kárpátalján, mint a köztársaság egyéb területein. A tervekből, de még inkább az azt követő gyakorlatból jól látszik, hogy a telepítések célja szláv etnikumúak betelepítése volt Kárpátalja alföldi, magyarlakta, az ott húzódó vasútvonal és a közeli határszakasz miatt stratégiailag jelentős területeire. A légio­nárius telepesek a köztársaság védelmére felkészülve érkeztek határ menti új otthonaikba.

A kolóniákon önellátó parasztgazdaságok és bizonyos mértékű feldolgozóipar kialakítását tervezték, azonban a telepek gazdasági működése sok nehézségbe ütközött. Ezek közül a gazdasági válság következtében megfigyelhető általános romlás ugyanúgy megemlíthető, mint a hegyvidéki telepesek alföldi gazdálkodásra való nehézkes átállása, vagy a telepesek hiányzó alaptőkéje. A telepítések jelentős pénzügyi befektetéseket követeltek meg a csehszlovák államtól, melynek nemcsak ezekkel a nehézségekkel, de a hegyvidéki ruszinok telepítésekkel szembeni ellenérzéseivel is meg kellett küzdenie. A telepítéseket egyébként a helyi ellenzéki politikum sem üdvözölte. A magyar érdekvédelmi szervezetek kifejezetten sérelmezték a szláv lakosság földhöz juttatását magyar etnikai területen, a ruszin politikum pedig kevesellte azt az erőfeszítést, amit a csehszlovák állam a helyi ruszinság életkörülményeinek javításáért tett. Bár Prága gazdasági és szociális szükségszerűségként beszélt a telepítésekről, azoknak gazdaságélénkítő jellege erősen kétségbe vonható. Szinte valamennyi forrás a telepesek gazdaságának alacsony színvonaláról és alacsony hatékonyságáról tanúskodik. Ennek oka részben a telepesek mezőgazdasági munkálatokban való tapasztalatlansága, részben pedig a földigénylők anyagi helyzete volt, aminek következtében nem tudták a telepítésekkel járó költségeket fedezni, illetve az azokra felvett hiteleket törleszteni. Ugyanakkor a csehszlovák állam jelentős összegeket fektetett a telepek kiépítésébe, infrastrukturális fejlesztéseibe vízügyi, elektromos, útépítő és egyéb munkálatok révén, melynek nyomait a telepítések által érintett vidékek magukon viselik mind a mai napig. Az 1930-as évek közepére ugyan keletkeztek még nagyarányú telepítési tervek, melyek megvalósulásuk esetén radikálisan alakították volna át a kárpátaljai alföld lakosságának etnikai arculatát, azonban ezek a fent említett okok miatt nem kerültek végrehajtásra.

Az 1938. november 2-án aláírt első bécsi döntés körüli időszakban a cseh, a szlovák, a morva telepeseket evakuálták a területről, azok ingatlanjai szociális programok során kerültek felhasználásra. A ruszin telepesek azonban megtarthatták ingatlanszerzéseiket annak következtében, hogy a magyar kormányzat a visszacsatolt terület konszolidálása érdekében nem kívánta a ruszinokat telkeiktől megfosztani. Ezzel a politikájával a magyar kormányzatnak érzékenyen kellett egyensúlyoznia a helyi magyar közösség igényei  és a ruszinok irányába megnyilvánuló politikai szándékok között. A csehszlovák kolonizáció revíziója így Kárpátalján nem ment végbe, a második világháborút követően ezek a települések nagyobb arányú, immár szovjet telepítések terepévé váltak. 

Dr. Szakál Imre,

történész, tanár, tudományos munkatárs
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola