Vasárnapi üzenet: 2020. március 29.
Nagyböjti elcsendesedés
Lassan úgy járunk itt, Déván, mint Kőmíves Kelemenné, befalaznak otthonainkba! Ezt is, azt is elvesznek tőlünk, templomainkat, iskoláinkat, üzleteinket bezárják, még egy jó sört sem ihatunk meg a barátainkkal. E változó világban sokan elkeserednek, világ végét vizionálnak, és szomorúan kérdezgetik: Isten miért hallgat?
Jézus Krisztus elmondott mindent, mit Isten mondhatott nekünk... A papjaink ezt az örömhírt hirdetik, elvitték mindannyiunkhoz, most szépen vizsgázunk! A tanár hallgat a dolgozatírás alatt! Ismerjük a szeretet parancsát, tudjuk a dolgunkat, tegyük alázattal!
A zarándoklatra induló embernek szoktuk mondani: a nehéz út kitakar! Felszínre hozza mindazt, mi bennünk van! A koronavírus is kitakar! Ha a fényre megyek, meglátom, hogy mennyire piszkos a kezem, de tudnom kell, hogy nem a napfény kente össze a kezemet, az a sötétben is piszkos volt! Egyszerűen a fényben jobban látható mindaz a szenny, piszok, mi ujjaimon, a kezemen van! Keseregni kell miatta? Nem, van víz, szappan, mosakodjak meg! Örvendjek a fénynek, mely kitakart, hisz így tehetek hibáim ellen!
Mennyire nőttem fel, hogy állok az önuralommal, mennyit ér a hitem, az embertársaimmal kötött szövetségem? Mindaz, mit összegyűjtöttem az évek alatt, mennyit ér? Sorolhatnánk a kérdéseket, miket minden nagyböjtben fel szoktunk tenni. Minek, most maga a helyzet – melyben vagyunk – teszi fel, rendkívül élesen, ugyanazokat a kérdéseket!
Az önző, kapzsi élet mennyit ér?! Igazából a létemet kivel tudom jól megosztani? A vizsga itt van, nem bújhatunk ki alóla! A nagy kérdés, hogy átmegyünk-e ezen a vizsgán, vagy vakon rohanunk tovább az önzés, a kapzsiság zsákutcájában, míg a falnak nem csapódunk. Folytatjuk az átlátszó, kicsinyes politikai marakodásainkat, a társam empátia nélküli kioktatását, rángatását, míg végül egymást megfojtjuk?! A nagy kérdés diónyira zsugorodott családjainkban vagy a dőrén megrajzolt határoktól szabdalt társadalmainkban: a parttalan acsarkodásnak véget vetve, a túlélésben egymásnak szövetségesei tudunk-e lenni, vagy arasznyi érdekek miatt elvérzünk?
Úgy tűnik, hogy a lét és a nemlét nagy kérdéseit ma nem a tanárok, a papok, a filozófusok teszik fel okvetetlenkedve, hanem maga a mindennapi élet. 25-30 évenként az idő minden generációt megrostál. „Az idő igaz – mondja Petőfi Sándor –, és eldönti, ami nem az!”
Reméljük, hogy erőnkön felüli feladatokkal nem fog terhelni ez a járvány és a nyomában járó szegénység, zűrzavar! Vállaljuk váll váll mellett a létünkkel együtt járó kihívásokat, a mostani és az eljövendő nehézségeket, Istenben bízó lélekkel, alázattal, vasakarattal tegyük meg mindazt, mi tőlünk telik!
Bízzunk magunkban, egymásban, Teremtőnkben, mert az áldott hajnal egészen biztos, hogy ránk virrad! Isten irgalmát hirdetve.
Böjte Csaba
ferences szerzetes
