Vasárnapi üzenet: 2020. április 19.

Krisztusban kedves Testvérek!

Elmúlt nagyböjtünk végeztével és Krisztus szenvedései és kereszthalála után megünnepeltük az ő feltámadását is. Húsvét hetében végig a világosság és a fény határozza meg liturgikus életünket. Nemhiába nevezzük e hetet „fényeshétnek”, hiszen ilyenkor fehérben végezzük a szertartásokat, még a temetéseket is. A templomainkban található királyi ajtó pedig egész héten nyitva marad, jelezvén Jézus Krisztus feltámadását és az ebből fakadó örömet.

De mit is jelent ez az öröm konkrétan a számunkra, akik mindenfelől rossz hírekkel és szomorúsággal vagyunk körülvéve? Hogyan legyen öröm a szívünkben, miközben távol kell maradnunk templomainktól, le kell mondanunk kedves szokásaikról, és helyszíntől függően többé vagy kevésbé a négy fal közé kényszerülünk? Van-e húsvéti öröm a viszontagságok közepette?

Bármennyire újnak tűnik számunkra jelen élethelyzetünk, nem vagyunk egyedül a gondjainkkal. A történelem folyamán többször is találkozott a keresztény ember olyan élethelyzetekkel, amelyek látszólag ellehetetlenítették az örömöt a szívekben. Legyen szó akár háborúkról, járványokról vagy keresztényüldözésekről, minden korszakban volt olyan esemény, ami bűnbánatra, a személyes hit átértékelésére és lelki megújulásra késztette az embert.

Ezek egyik első példáját látjuk a húsvét keddjén felolvasott evangéliumi szakaszban az emmauszi tanítványok esetében. Nekik, akik várták az üdvösséget, Izrael szabadítását, meg kellett élniük, hogy a Mester kereszthalált halt, és korábbi elképzeléseik kártyavárként dőltek össze. Nincs többé Izrael földi királysága a próféta Jézus vezetésével, hiszen ő meghalt a kereszten.

Mekkora volt a megdöbbenésük, amikor Emmauszban a kenyértöréskor felismerik utastársukban a Megváltó Jézust! Kleofás és Lukács azonnal indulnak is vissza Jeruzsálembe, hogy hirdessék az örömhírt a többieknek: feltámadt Krisztus! Nem szomorúak többé, és nem is félnek a jövőtől, hiszen végre felismerték az elmúlt események jelentőségét, és látták a feltámadt Üdvözítőt.

Az emmauszi tanítványok egyik legnagyobb „hibája”, ha ezt hibának lehet nevezni, hogy emberi módon képzelték el az üdvösséget. Az ószövetségi hagyományok és szokások arra késztették őket, hogy földi királyt várjanak, esetleg katonai szabadítót, de semmiképpen sem Isten szenvedő szolgáját, akinek nem földi, hanem mennyei országa van. Így aztán akkor, amikor Jézus beteljesítette az üdvözítés tervét, a végkifejletet nem tudták korábbi vágyaikkal és elképzeléseikkel összeegyeztetni.

Kétezer évvel később azt mondhatjuk, hogy mi magunk is gyakran esünk ezeknek a tanítványoknak a „hibájába”. Keresztény emberként gyakran gondolhatjuk, hogy Isten szolgáiként nem érhet minket baj, aki Istenben bízik, meg nem szégyenül (vö. Zsolt 25,2). Mégis, a történelem példái inkább azt bizonyítják, hogy minél istenfélőbb valaki, annál könnyebben kerül szorongatott helyzetbe. Láthatjuk ezt már Szent Pál apostol életében, de Szent István diakónusnál és a keresztényüldözések időszakában is, majd ugyanígy a későbbi évszázadokban, a további vértanúk tanúságtételében.

Ezek a példák azt mutatják, hogy Krisztus követése nem a gondmentes életre garancia, hanem arra, hogy Isten mindenkor velünk van, még szenvedéseink közepette is. A fent említett szentek élete azért példa számunkra, mert megmutatják, hogy a szenvedések elviselése Krisztusért Mennyekbe vezető lépcsővé válik, egy olyan országba vezető lépcsővé, ahol többé nincs sem fájdalom, sem aggódás, sem sóhaj, csak végtelen élet.

Sokan félthetjük életünket, egészségünket, és nem alaptalanul, hiszen az emmausziakhoz hasonlóan emberek vagyunk és úgy is gondolkodunk. De vajon feltettük-e magunknak az élet nagy kérdéseit? Hiszek-e Isten és a Mennyország létezésében? Hiszem-e, hogy van jelentősége a földi tetteimnek az üdvösség szempontjából? Hiszem-e, hogy szenvedéseim értelmet nyernek Krisztus előtt?

Húsvéti örömünk arra irányul, hogy mindezen kérdésekre igen a válasz. Ez ad nekünk biztatást és kitartást a nehéz időkben, hogy szenvedésektől körülvéve is örömmel imádkozzunk, mert ahogy Krisztusnál, úgy a megváltott embernél is a szenvedés és a halál nem az út vége, személyes nagypéntekünk után számunkra is elérkezik a feltámadás.

Iván Gábor
görögkatolikus áldozópap