Vasárnapi üzenet: 2020. április 26.

2020. április 26., 08:42 , 1003. szám

Jézussal a vízen

Mt 14, 22–32

A kenyérszaporítás után Jézus elküldte az apostolokat. Ő a néppel akart még maradni, majd félrevonult egy hegyre, és éjjelig imádkozott. Az apostolok már közel voltak a túlsó parthoz, amikor Jézus megjelent a vízen járva. Azt gondolták, hogy kísértetet látnak, és megijedtek.

Amikor bemutatkozott, akkor Péter az őt jellemző vakmerőséggel megszólította, és kérte, hogy bizonyítsa be kilétét. Péter kiszállt a bárkából a víz felszínére, és amikor erős szél kerekedett, akkor megbicsaklott a hite, és merülni kezdett.

Amikor Jézus valamit kér tőlünk, teljesen meg kell bíznunk Benne, és egy kicsit sem szabad kételkednünk, ahogy Péter tette, azt gondolva, hogy el fog süllyedni. Hinnünk kell Jézusban – ha Ő mellettünk áll, minden rendben lesz.

Ma a járvány idején nagyon sokan lelkileg egyre mélyebbre süllyednek. Fokozódik a tehetetlenség, a félelem, a veszélyérzet. Ilyenkor  hajlamos vagyok nem az Urat látni, hanem csupán a problémát.

Mit jelent nem hinni Jézusban? Nem hiszem el, hogy a hullámok, viharok között is velem van az Úr, nem hiszem el, hogy vele minden rendben lesz. Hitetlenség, bizalmatlanság Isten felé, amikor az ember arra számít, hogy Isten nem tartja meg ígéretét, nem lehet rá építkezni, támaszkodni, és ezért az ember a problémával szemben magára marad. Ahol a félelemnek és a hitetlenségnek a lelke erős, ott nem történnek csodák. Különösen Márk evangéliumából derül ki, hogy Jézus rettenetesen szenvedett környezetének a hitetlensége miatt. „Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig tűrjelek még el titeket?!” (Mk 9,19) – mondta a tanítványok egyik sikertelen démonűzése után. Még elgondolkodtatóbb azonban az, hogy a feltámadása után is ez volt az első mondanivalója a tanítványainak: „Végül pedig megjelent a tizenegynek is, akik éppen az asztalnál ültek, és szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét, amiért nem hittek azoknak, akik őt feltámadása után látták” (Mk 16,14).

Jézus sokszor megdorgálta a tanítványait, mert azok a legnagyobb csodák után is mindig visszaestek a hitetlenségbe. Mivel azonban a hitetlenség és a félelem atmoszférájában nem történnek csodák, Jézus a gyógyításai során sokszor kivitte az embereket a tömegből. Például Jairus kislányának a feltámasztásakor is elküldött onnan mindenkit, néhány olyan személy kivételével, akik a hitben – legalább relatíve – erősek voltak: „És nem engedte senki másnak, hogy vele menjen, csak Péternek, Jakabnak és Jánosnak, Jakab testvérének”. (Mk 5,37). Názáretben pedig az egész város alapvetően bizalmatlan volt a szolgálata irányában, ezért „nem is tudott [uk edünato, azaz nem volt képes] ott semmiféle csodát tenni, azon túl, hogy néhány kisebb betegséget kézrátétellel meggyógyított. Csodálkozott is hitetlenségükön…” (Mk 6,5).

Istenben természetesen ekkor is benne volt a képesség a gyógyításra, de ő úgy rendelte, hogy csak akkor valósuljon meg a csoda, csak akkor legyen tapasztalható valóság az ígéret, ha szívből hiszik azt. Ebből lehet megérteni, hogy miért tartotta Jézus olyan fontosnak állandóan kiemelni, hogy a csoda nem is annyira őmiatta történik, nem az ő szándékán múlik, hanem az ember tulajdon hitén, mégpedig azzal arányos mértékben. A vak Bartimeusnak is a saját hite szerezte vissza a látását: „Menj el, a hited [!] meggyógyított téged” (Mk 10,52). Vagyis nem bibliai Isten ígéreteivel kapcsolatban úgy gondolkodni, hogy ha Isten meg tudja tenni, vagy ha akarja, akkor meglesz. 

Péter hite elég volt ahhoz, hogy kilépjen a vízre, mint Jézus, de nem volt elég hite ahhoz, hogy a hullámok ellenére odamenjen Jézushoz. Tehát a csoda csak félig történt meg. Vannak dolgok, amelyek a mi hitetlenségünk miatt nem történnek meg. Vannak dolgok, amelyeket megad nekünk Isten, de sokkal nagyobbat és többet is adhatott volna, ha nagyobb bizalmunk lett volna benne. Mennyi áldástól estünk már el emiatt!

Jézus azonban nem hagy egyedül. Velünk van éjjel-nappal. Tőlünk is azt kéri, hogy erősen higgyünk benne. Ő nemcsak a természet erőinek tud parancsolni, hanem a természetfeletti erőknek is.

Vianney Szent János már szinte el akarta hagyni szolgálati helyét, amikor Jézus megadta neki az elegendő hitet ahhoz, hogy folytassa a küzdelmet a hitetlenség, a szeretetlenség ellen. Jézushoz hasonlóan éjjeleket töltött imádságban és virrasztásban, hogy Ars híveinek megtéréséért vezekeljen.

Kitartó imájának és Jézus segítségének köszönhetően olyan jó lelkipásztor lett belőle, hogy sokan felkeresték Franciaországból. Környezetében hitet és erőt sugárzott, amelyeknek a segítségével sok embert Jézushoz vezetett.

Amikor Péter már végleg elsüllyedt volna, Jézus kinyújtotta a kezét, és megtartotta őt a hullámok között.

Az 1992-es barcelonai olimpiai játékokon az atlétika történetének egyik leghihetetlenebb jelenete játszódott le.

A brit Derek Redmond egész életében arról álmodott, hogy egyszer aranyérmet nyer 400 méteres síkfutásban. Ez az álom elérhető közelségbe került, amint a startpisztoly eldördült a barcelonai elődöntőben. Élete nagy versenyét futotta, és már látta maga előtt a célvonalat, ahogy a célegyenesbe fordult. Akkor hirtelen éles fájdalom hasított a lábába. Elszakadt jobb térdszalaggal orra bukott.

A Sports Illustrated beszámolt a drámai eseményekről:

Miközben az orvosi segítség közeledett, Redmond nagy kínlódás árán felállt. „Állati ösztön volt” – vallotta később. Ugrálva újra elindult, és egy őrült kísérletet tett, hogy befejezze a versenyt. Ahogy odaért a célegyeneshez, egy nagydarab, pólóba öltözött férfi lejött a lelátóról, félrelökött egy biztonsági őrt, odarohant Redmondhoz, és átkarolta. Jim Redmond volt az, Derek édesapja. „Nem kell ezt csinálnod” – mondta síró fiának. „Dehogynem!” – felelte Derek. „Na, jól van akkor – mondta Jim –, együtt befejezzük.”

Úgy is tettek. A biztonsági embereket úgy kellett lerázni, miközben a fiú időnként az apa vállára hajtotta fejét. Derek futósávján maradva végigfutották a pályát a csodálkozó tömeg előtt, mely aztán felállt, üvöltött és sírt.

Derek nem aranyéremmel távozott erről a versenyről, de egy olyan édesapa hihetetlen emlékével, aki fia szenvedését látva felkelt a székéről a lelátón, hogy segítsen neki befejezni a versenyt.

Isten pontosan ezt teszi értünk. Amikor minket fájdalom ér, és küszködünk, hogy befejezzük a versenyt, bízhatunk abban, hogy van egy szerető Atyánk, aki nem hagy bennünket magunkra. Ő otthagyta a mennyei helyét, hogy mellettünk legyen az Ő Fia, Jézus Krisztus személyében. „Én veletek vagyok minden napon – mondja Jézus – a világ végezetéig” (Mt 28,20).

Baksa Zsolt,
nagymuzsalyi–kuklyai református lelkész