Kárpátalja magyar fennhatóság alatt (1938–1944)
Az első világháborút követően Európa térképe teljesen átrendeződött. A romokon nagyhatalmak tűntek el, s egyben új nemzetállamok születtek, amelyeknek a kialakult új rendhez kellett alkalmazkodniuk.
Az első világháborút követően Podkarpatská Rus (mai Kárpátalja) Csehszlovákia kötelékébe került. Az eltérő gazdasági fejlettséggel rendelkező országrészeknek, illetve az ott élő lakosságnak különböző elvárásaik voltak az új állam kiépítésével kapcsolatban. Kárpátalja lakossága leginkább az autonómiát szorgalmazta. Ugyan az itt eltöltött közel húsz év során a csehszlovák vezetés számtalanszor meg is ígérte az autonómiát a régió lakói számára, de az ígérgetésekből végül nem valósult meg semmi.
1938-tól azonban megváltozott Európa helyzete. Adolf Hitler, akit 1933-ban választottak kancellárrá, 1938 márciusában megkezdte az Ausztria beolvasztására irányuló hadműveletét (Anschluss). Ezáltal mindenki számára világossá vált, hogy agresszív külpolitikája a versailles-i békemű lerombolására irányul. Ezt követően Csehszlovákia napjai meg voltak számlálva. Nem is telt el sok idő, hisz 1938 őszén sor került a müncheni négyhatalmi tárgyalásokra London, Párizs, Róma és Berlin között. Ám London és Párizs ezen a tárgyaláson a béke megmentésének naiv reményében hozzájárult Csehszlovákia amputálásához. A müncheni tárgyalások azonban nem hoztak eredményt a kisebbségi területvita kapcsán, így a magyar–csehszlovák és lengyel–csehszlovák területek sorsát kétoldalú tárgyalások révén kellett (volna) megoldani. Mivel az erre irányuló komáromi tárgyalások kudarcba fulladtak, a felek a négyhatalmi döntőbírói állásfoglalás mellett döntöttek. Az 1938. november 2-án megtartott döntőbírói megállapodás végül (első) bécsi döntés néven vált ismertté. A politikai határozat értelmében Magyarország elkönyvelhette első revíziós sikerét, hisz a dél-szlovákiai (felvidéki) és a kárpátaljai magyarlakta területek újra Magyarország kötelékébe kerültek.
Az első bécsi döntéssel 11 927 km2-nyi terület került újra Magyarország fennhatósága alá 1 millió 60 ezer főnyi lakossal. Ebből 1523 km2-nyi terület és 173 233 főnyi lakosság volt a Kárpátaljához tartozó rész. A magyar hadsereg november 4. és 11. között vonult be a Felvidékre, november 9-én Beregszászra, november 10-én pedig Munkácsra és Ungvárra.
A területek részleges visszacsatolásával azonban a közvélemény nem volt elégedett, és azt szerették volna, ha mind a felvidéki, mind a kárpátaljai terület teljes egészében Magyarország kötelékébe kerülne. Ennek érdekében már 1938 őszétől diverzáns akciókra került sor a Rongyos Gárda bevonásával, akik végül 1939. március 14–18. között visszafoglalták Kárpátalja hegyvidéki területeit Hitler beleegyezése révén. A terület birtokbavétele már március 18-ra befejeződött, amikor a magyar honvédek elérték a lengyel határt, ahol a felvidéki területhez hasonlóan azonnal katonai közigazgatás lépett életbe. A terület élére pedig kormánybiztost neveztek ki.
A katonai közigazgatás idején működő kormánybiztos hatásköre szűk keretek között mozgott, személyi kérdésekben ugyan a katonai parancsnokoknak ki kellett kérni a véleményét, de utasítást nem adhatott. Emiatt Teleki a területen belül működő katonai közigazgatás mielőbbi felszámolását sürgette. A kárpátaljai területen a kormánybiztos mellé a kormányfő Marina Gyula teológiai tanárt nevezte ki tanácsadói feladatkörrel. Teleki arra kérte Marina Gyulát, hogy állítson össze egy olyan listát, amely a polgári közigazgatás főbb tisztségviselő állásainak betöltésére alkalmas személyek névsorát tartalmazza két szempont figyelembevételével: minden vezető beosztású egyén ruszin származású és születésű legyen, illetve tudjon magyarul. A polgári közigazgatás helyzetét a 6.200/1939. M. E. rendelettel szabályozták, amely 1939. július 7-én lépett életbe. Itt a felvidéki területektől eltérően a miniszterelnökség először kormánybiztost, majd kormányzói biztost és főtanácsadót nevezett ki, ahol a kormányzói biztos hatásköre egész a rendeletalkotásig terjedt. Emellett megillették mindazok a jogok, amelyek a főispánt is. Székhelyét a főtanácsadó – székhelyével együtt – Ungvárra helyezték át (korábban a terület székhelye Huszt volt). A Kárpátalját érintő általános érdekű kérdésekben a kormányzói biztost a főtanácsadó tájékoztatta. Az ilyen kérdések tárgyalása céljából pedig véleményező és indítványozó bizottságot kellett kialakítani. 1939–1944 között négy kormányzói biztos tevékenykedett Kárpátalján. Az első kinevezést Perényi Zsigmond kapta, akinek főtanácsadója Ilniczky Sándor lett. Őt követte vitéz leveldi Kozma Miklós 1941-ben. 1942-ben már Tomcsányi Vilmos Pál töltötte be ezt a pozíciót. Majd az 1944-es német megszállást követően pedig Vincze András látta el a tisztség feladatkörét.
Teleki Pál a katonai közigazgatás időtartamát igyekezett a lehető legrövidebb időszakra korlátozni, ahogy a polgári közigazgatást is átmenetinek szánta az autonómia létrejöttéig. Számos elképzelés, terv, program született az autonómia kérdéskörében, amelyről széles ismereteink vannak, azonban a gyakorlatba egyiket sem sikerült átültetni. A miniszterelnök a Kárpátaljai Vajdaság tervezetét 1940 augusztusában visszavonta. A polgári közigazgatás bevezetésével újra felállították az alsóvereckei, a huszti, az ilosvai, a nagybereznai, a nagyszőlősi, az ökörmezői, a rahói, a szobránci, a técsői kir. járásbíróságot, Huszton a kir. törvényszéket és a kir. ügyészséget. Amíg az első bécsi döntéssel visszakerült döntően magyar ajkú területeket (Felvidék, illetve Kárpátalja esetében Ungvár, Munkács, Beregszász városait értjük ezen) a történelmi vármegyerendszerbe tagolták be, addig a ruszin többségű Kárpátokon túli résznél Bereg és Ugocsa vármegyéket kettéválasztották. A Beregszász székhelyű Bereg vármegye a Beregszászi és Munkácsi járásokat, a Nagyszőlős székhelyű Ugocsa vármegye a Nagyszőlősi járást, illetve a Máramarossziget székhelyű Máramaros vármegye a Técsői járást foglalta magába. A ruszin többségű területen tehát ún. Kárpátaljai Kormányzóság alatt egyesítették a kirendeltségeket. A kárpátaljai területen három közigazgatási kirendeltség működött: az Ungi Közigazgatási Kirendeltség (székhelye Ungvár), a Beregi Közigazgatási Kirendeltség (székhelye Munkács) és a Máramarosi Közigazgatási Kirendeltség (székhelye Huszt). Ezek vezetőinek feladata egybeesett a vármegyerendszeren belül működő alispán, míg a vezető helyettesnek a főjegyző feladataival. Az állam hivatalos nyelve a magyar és a magyar–orosz lett. A közigazgatási kirendeltségek és járások területi beosztását a 14.500/1939. B. M. rendelet szabályozta. A gyorsan megrajzolt közigazgatási struktúra számos helyen értelmetlenül szabdalta fel az adminisztratív egységeket, hisz egy-egy település két közigazgatási területhez is tartozhatott. Például Ungvár a kormányzóság és ezen belül az ungi közigazgatás, s egyúttal Ung vármegye székhelyeként is funkcionált.
A második bécsi döntést követően a kárpátaljai területen korábban kialakított közigazgatási beosztást 1940 őszén módosítani kellett, amelyet a 23.301/1940. B. M. számú rendelettel szabályoztak. Erre azért volt szükség, mert a máramarosi területek a trianoni döntést követően román fennhatóság alatt voltak, s miután újra Magyarországhoz kapcsolták őket, a közigazgatási beosztás is átalakításra szorult.
A visszacsatolásokat követően a vallási összetétel is jelentősen módosult Magyarországon. Komoly növekedést könyvelhetett el a görögkatolikus vallás, hisz Kárpátalja ruszinsága és a később visszakerült Észak-Erdély lakosságának jelentős része a görögkatolikus szertatások híve volt. Ez pedig együtt járt a római katolikus és a református vallás visszaszorulásával.
Miután Felvidék és Kárpátalja is visszakerült Magyarország fennhatósága alá, szükségessé vált a lakosság országgyűlési képviseletének rendezése, amelyet főként a korábbi kisebbségi magyar egységpártok követeltek maguknak. 1927-től a magyar országgyűlés kétkamarás volt, amely felsőházból és alsóházból állt. A képviselőházba csak választások útján lehetett bekerülni, míg a felsőházba örökös jogon, méltóság vagy hivatal, választás vagy kinevezés útján kerülhettek be a tagok. Főképp a háború okozta helyzet, a választói névjegyzékek hiánya és a visszacsatolással járó átmeneti nehézségek miatt nem lehetett képviselő-választásokat tartani sem a Felvidéken, sem Kárpátalján – hangzottak el a kifogások. Emellett a választókerület beosztásából adódó nehézségeket is érvként hozták fel, ami lehetetlenné tette a választások megtartását. A felvidéki, majd a kárpátaljai területek képviselői így behívás útján kerültek be a magyar parlamentbe.
Adminisztrációs téren tehát előbb-utóbb mindenhol helyreállt a rend. A közigazgatás visszaillesztését a gazdaság (re)integrációja követte.
A visszacsatolások következtében az életszínvonalat megpróbálta a magyar kormány szinten tartani, főleg ami a hivatalnoki alkalmazottak bérét illette. Minden évben 5-7%-os fizetésemelést rendelt el, néha évente többször is. 1943-ban pedig sor került egy általános fizetésrendezésre, ami számba vette a háborús különmunkát, így egy közel 20%-os emelkedést produkált.
A húsz éve csehszlovák intézkedésekhez szokott kárpátaljai lakosság a kezdeti örömöt követően azonban sok akadállyal találta szembe magát. Az első sokkhatás akkor érte, amikor a cseh koronát magyar pengőre váltották. Az átváltás 7:1 arányban történt, így a visszakerült területek lakossága a megtakarított pénzéért szinte semmit nem kapott. Ezt a mezőgazdasági dolgozók és a fix bérből élők sínylették meg a leginkább. A bajt még tetézte az ipari cikkek magas ára, illetve a munkanélküliség, ami a berendezkedési időszakot jellemezte. Emellett Magyarország szociális téren is jóval fejletlenebb volt, mint csehszlovák szomszédja, így a járadékok, úgy mint a munkanélküli segély hiánya, komoly elégedetlenséget szült a visszatért lakosság körében. A megélhetési nehézségek pedig azonnal jelentkeztek. Bár a magyar kormány a visszacsatolt területen a napszámbéreket az anyaországinál magasabb értékben állapította meg, ez még mindig nagyságrendekkel elmaradt a csehszlovákiai munkanélküli segély összegétől. A szükség- és ínségmunkák pedig számos esetben alantas munkakörbe kényszerítették a visszatért területek lakóit.
A ruszin területen élők életszínvonala messze alacsonyabb volt, mint a magyarlakta területen élőké. Bár a magyar kormány számos olyan intézkedést hajtott végre a ruszinok lakta területen, amelyek az ott élők érdekeit szolgálták (magasabb bérek, a só árának csökkentése, kedvezményes vetőmag- és haszonállat-akció stb.), viszont ezzel a politikájával a magyar kormányzatnak érzékenyen kellett egyensúlyoznia a helyi magyar közösség igényei és a ruszinok irányába megnyilvánuló pozitív intézkedések között, amelyek sok esetben még az anyaországban élők nemtetszését is kiváltotta.
Kárpátalja hegyvidéki területein főként az állattenyésztés és kisebb mértékben a mezőgazdaság dominált. Az elhanyagolt, sok helyen gyenge minőségű talaj viszont nem kedvezett a mezőgazdasági termelésnek. A magyar kormány, hogy enyhítse a fennálló helyzetet, rengeteg haszonállatot, vetőmagot osztott ki a lakosság körében olcsó kölcsönök formájában. Az intézkedések a kívánt eredményt mégsem hozták meg. Az alföldi aratómunkákkal sem volt elégedett a lakosság, a munkáért járó fizetséget a legtöbb esetben kevesellték. Az exportlehetőségek beszűkülése révén a dohánytermesztés és gyümölcstermelés visszafejlődött. Aknaszlatina sója, Bilke vasérce és Szolyva savanyúvize kivételével a Ruténföld ásványi kincsekben lényegében szegény volt, jelentősége inkább erdőterületeiben és vízerőiben mutatkozott, így az Alföldnek főként kiegészítő területeként szolgált.
A csehszlovák földreform revíziója tervbe volt véve ugyan, de végrehajtására nem került sor. Nem osztották fel a Latorca Rt. és a Schönborn uradalom földjeit sem. Nem telepítették vissza a csehek által a színmagyar területek etnikai megbontása céljából Kárpátalján létrehozott telepesfalvak lakóit sem.
A visszacsatolásokat követően a magyar kormány gyors léptékben mérte fel a visszakapott területek adottságait, lehetőségeit, s gazdasági téren három fő csapásirányt határozott meg, amelyek fejlesztését azonnal elő is irányozta: a vízerőművek építését, a faipar fejlesztését és a turisztikai lehetőségek kiaknázását.
A szigorú erdőtörvények tiltották az erdei gyümölcs, gomba, gyógynövények szedését, sőt a gallyak gyűjtése is büntetéssel járt. A területen élőknek nem lehetett az erdőkben, a hegyek vagy a dombok oldalán legeltetni az állataikat. Ezek az intézkedések igen megnehezítették a hegyvidéki falvak lakóinak az életét. A visszacsatolást követően a felvidéki területeken azonnal elindult az iparigazolványok felülvizsgálata, Kárpátalján erre valamivel később került sor. Az intézkedés teljesen felborította a térség gazdasági életét. A gazdaság (re)integrációja nagyon lassan és vontatott ütemben haladt, a feladatot lényegében a második világháború végére sem sikerült teljesíteni.
Az 1939–1944 közötti háborús időszak lényegében megfosztotta a lakosságot és a régiót annak lehetőségétől, hogy a magyar kormány jelentős fejlesztéseket vigyen véghez a területen. Ugyan számtalan terv és elgondolás született, például vízerőművek, turisztikai létesítmények, cellulózgyár építésére vonatkozóan, amelyet a magyar vezetés mindenképp szeretett volna véghezvinni, azonban a második világháború miatt a legtöbb elgondolás nem tudott megvalósulni.
Szőlősi Nóra,
történész
