Kárpátaljai magyar fiatalok, avagy a megmaradásunk zálogai

Boldogulás szülőföldön

Kárpátalját – ahogy Ukrajna minden régióját – sem kerülte el a több éve tartó el- és kivándorlási hullám a lakosság részéről, a főleg más európai országokba: jobb életkörülmények, magasabb munkabér, illetve a biztosabb megélhetés céljából. A fiatalok számára nem túl sok perspektívát tud nyújtani Ukrajna, mint a jövőjüket minden szempontból ‒ alkotmányos jogok, jogbiztonság, stabil munkahely, biztos anyagi háttér, viszonylag növekvő életszínvonal ‒ biztosító ország. Ezen tényezők következtében a kárpátaljai magyar fiatalok (nemcsak fiatalok) között is általánossá vált, hogy a magasabb fizetésért elhagyni kényszerültek/nek a szülőföldjüket ‒ sok esetben felsőoktatási diplomával ‒, és helyezkednek el külföldön építőipari, gyári, üzemi műszakos munkásként, vagy éppen gyorséttermi felszolgálóként. Mindezt teszik annak érdekében ‒ egyébként teljesen jogosan ‒, hogy egy jobb és biztosabb jövőt próbáljanak megteremteni maguk, esetenként a jövőbeni családjuk számára. Ugyanakkor az is elmondható, hogy még mindig sok az olyan fiatal, aki itthon, Kárpátalján tesz kísérletet arra, hogy a lehető legtöbbet próbálja meg kihozni saját magából és Isten adta tehetségéből, téve mindezt az ukrán állam nyújtotta visszafogott lehetőségeinek a fényében.

Ebben a cikkben három kárpátaljai magyar fiatalt vettünk górcső alá. Három, a munkájukat szerető és szívélyesen végző kárpátaljai fiatalt, akik úgy döntöttek, hogy nem szállnak fel a külföldi munka adta „pénzvonatra”, hanem inkább itthon szeretnének boldogulni, ezáltal pedig elősegítve a kárpátaljai magyarság megmaradását, illetve önmaguk megvalósítását. Hogy mi a közös bennük? Mindhárman tanárok, akik különböző magyar iskolákban próbálják meg – a szerény oktatási körülményekhez képest – a lehető legjobban végezni a mindennapi feladataikat, szeretni a hivatásukat.

Bábel Ildikó (19) Sárosorosziban született. Tizennyolc évesen sikeresen elvégezte a II. RF KMF Szakgimnázium (Felsőfokú Szakképzési Intézet) szociál-pedagógia szakát. Ezt követően úgy érezte, hogy érdemes lenne mindenképp ezen a megkezdett útvonalon tovább haladnia, így jelenleg elsőéves szociál-pedagógia szakos hallgató a Debreceni Egyetem beregszászi kihelyezett képzésén.

2019 nyarán a szülőfalujában kapott egy állásajánlatot az egykori iskolája vezetőségétől, amelyet azonnal el is fogadott. Így a tavalyi év szeptemberétől az Oroszi Általános Iskola tanári csapatát erősíti szervező pedagógusként.

Kopasz Gyula (28) tanulmányait a Derceni Középiskolában kezdte, majd a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában érettségizett. Ezt követően felvételt nyert a Debreceni Egyetemre nemzetközi gazdálkodás szakára, illetve az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar karának történelem szakára. Végül a szülőföldi továbbtanulás mellett döntött, amit egyáltalán nem bánt meg. Az egyetem elvégzése után sikeresen bekerült a Debreceni Egyetem történelmi és néprajzi doktori iskolájába. Emellett 2016. március 1-jétől a Fornosi Általános Iskola, illetve 2018 szeptemberétől a Derceni Középiskolában tanít történelmet és földrajzot, de vannak tornaórái is, mellette pedig osztályfőnök is egyben.

Tóth Barbara (23) Mezőgecsében született és nevelkedett. A középiskola befejezését követően szeretett volna továbbtanulni, és mivel szeret gyerekekkel foglalkozni, így a tanári pályát választotta. 2013-ban sikeresen felvételizett a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola magyar nyelv és irodalom szakára, ahol később diplomát szerzett.

2018 májusától tanít a Tiszacsomai Középiskolában, ahol helyettesítő tanár lett, így nem magyart tanított, hanem a 2. osztály tanítója lett.

Szeptembertől maradhatott volna Csomán, azonban a Badalói Gvadányi József Általános Iskola igazgatónője azzal kereste meg, hogy magyar szakos tanárra lenne szükségük az iskolában. Ezért a 23 éves lány úgy döntött, hogy inkább a magyar tanítását preferálja, így 2018 szeptemberétől a badalói iskolában magyar nyelvet és irodalmat oktat.

— Mi volt a legfőbb ok, hogy Kárpátalján maradtatok, itthon helyezkedtetek el mint tanár? Miért marad itthon egy kárpátaljai fiatal? Ti mint fiatal iskolai tanárok hogyan látjátok ezt? Miket tapasztaltok?

Gyula: A tanári szakma igazából a szakmai gyakorlat alatta tetszett meg. Szerettem Debrecenben is tanulni, de valahogy mindig haza húzott a szívem. Nekem is többször megfordult a fejemben, hogy kipróbáljam a külföldi életet és munkát, de ezek csak elképzelések maradtak. Jól érzem magamat itthon, megpróbálok a szülőföldemen boldogulni, és a fiatalokat is erre biztatom. Nagyon jó ötletnek tartom az Egán Ede Szakképzési Központ megnyitását és bővítését, véleményem szerint ez nagyban segítheti a kárpátaljai fiatalok itthon maradását.

Barbara: Az alapképzés befejezését követően nem szerettem volna folytatni a tanulmányaimat, külföldre akartam menni dolgozni (nem tanárként). Aztán végül a családomra és tanáraimra hallgatva levelező tagozaton elkezdtem a mesterképzést a Rákóczi-főiskolán, amit nem bántam meg, sőt, köszönöm mindenkinek, aki győzködött arról, hogy folytatni kell. Azért választottam ezt a formáját a tanulásnak, hogy majd e mellett mehetek külföldre. Azonban ez nem így alakult, mindig volt valami, ami megakadályozott szülőföldem elhagyásában. Így maradtam itthon, Kárpátalján, m tanítani kezdte, amit nagyon megszerettem, s ezek után már nem igazán foglalkoztatott a külföldi munka. Nem tagadom, megfordult a fejemben azóta, hogy menjek, de úgy igazán lehet nem is szeretném, hisz, ha arra gondolok, hogy itt kell hagyni a családomat, szülőfalumat, munkámat, a sírás környékez.

A kárpátaljai fiatalok többsége nem az itthon maradást választja. Sokan azért hagyják el otthonukat, hogy majd ott jobb lesz. Véleményem szerint mindenhol szembe kell nézni a nehézségekkel, így nem értem azokat, akik ugyanúgy, mint én ragaszkodnak otthonukhoz, s mégis a jobb élet reményében elköltöznek, de nem szeretik az ottani életet és/vagy életüket…

Ildikó: A koledzs befejezését követően úgy döntöttem, „kihagyok” egy évet, és csak a következő évben folytatom a tanulmányaimat. Az az egy év magyarországi gyári munkával telt. Több szempontból is tanulságos időszak volta számomra. Megtanultam jobban értékelni a kétkezi munkát, önállóbb lettem, erősödtem testileg és lelkileg is. Akkor éreztem először az igazi honvágyat, amikor tudatosult bennem az, hogy minket, kárpátaljai magyarokat azon a munkahelyen csak úgy szólítanak, hogy az „ukránok”, és többen is a következőket intézték hozzám: „Ahhoz képest, hogy Ukrajnából jössz, nagyon is jól beszéled a magyart…” Mindezekre megpróbáltam a lehető legjobb módon reagálni, és a tudtukra adni, hogy azért beszélem jól a nyelvet, mert az én anyanyelvem is magyar.

Kárpátalja az otthonom. Ide köt a családom, a rokonaim, a barátaim. Mivel a tanulmányaimat is itthon folytattam, munkalehetőség is alakult, így teljesen magától értetődő volt számomra, hogy itthon maradok.

– Eddigi munkátok során milyen tapasztalatokra tettetek szert? Mik jellemzik leginkább a kárpátaljai oktatást? Hogyan látja ezt egy magyar iskolában fiatal pedagógusként dolgozó tanár/nő?

Ildikó: A gyerekekkel folytatott közös munka során azt tapasztaltam, hogy érdeklődőek az új dolgok iránt. Megérzik azt, hogy ki az, aki őszintén és szeretettel közeledik feléjük. Szeretnek beszélgetni, elmesélni, mi történt/ik velük.

Sajnos iskolaidőben, kötött tanórák keretei között egy pedagógusnak nincs sok lehetősége, illetve elég ideje arra, hogy minden diákkal külön-külön foglalkozzon. Viszont pozitívumként mindenképp ki kell emelnem a saját tapasztalatomat a munkahelyemen, ahol a pedagógusok fontosnak tartják a kapcsolatépítést, és azon dolgoznak, hogy összetartó osztályközösségeket kovácsoljanak a gyerekekből.

Én azt tapasztaltam, illetve több szülőtől, valamint diáktól is hallottam, hogy azok a gyerekek, akik általános iskola után vagy az érettségit követően magyarországi oktatási intézményben szeretnének továbbtanulni, a felzárkózás, illetve maga a felvételi nagyon nehéz feladat számukra. Azonban kitartással és megfelelő támasszal mindenképpen meg lehet ugrani az akadályokat.

Gyula: Négy év alatt azt tapasztaltam, hogy a diákok egyre passzívabbak, kevesebbet olvasnak, kevesebbet sportolnak. Az internet világa teljesen elvarázsolja a mai fiatalságot.

A kárpátaljai oktatást sajnos a tanárhiány jellemzi, nagyon kevés a szaktanár. Például 2018 óta, mióta a Derceni Középiskolában dolgozom, nem jött új tanár az iskolába, viszont a régi szakemberek közül többen is távoztak. Az elvárások évről évre nőnek a tanárok irányába, viszont a megbecsülés egyre kevesebb.

A KMPSZ és a magyar állam segítsége nélkül nagyon nehéz lenne boldogulni. Tapasztalataim szerint a magyarországi tankönyvek sokkal egyszerűbbek és érthetőbbek az ukrajnaiaknál, így azokból tanulni és tanítani is könnyebb.

Barbara: Sokszor úgy érzem, hogy csupán az a lényeg, hogy a papírmunka meg legyen, s az, hogy hogyan és mit tanítasz, az már csak másodlagos.

Arra a kérdésre, hogy véleményük szerint, hogyan lehetne itthon tartani a fiatalokat, mindhárom tanártól hasonló, egyértelmű és egyenes válasz született: Az életszínvonal javulása, az emberek munkájának a megbecsülése ‒, olyan fizetés mellett, amelyből meg is lehet élni ‒, az államnyelv oktatási módszerének a változtatása ‒ nem ráerőszakolása az emberekre ‒, ha a magyar kormánytól kapott támogatásokon kívül az ukrán állami is pozitív lépéseket tenne az ügyben, bizonyára sokat javítana a kialakult helyzeten.

– Hogyan látjátok, milyen változások kellenének az adott oktatási rendszer – magyar iskolák ‒ tekintetében, hogy hatékonyabbá, inspirálóbbá váljon a tanulás a diákok számára?

Barbara: Talán úgy lehetne inspirálóbbá tenni a tanulást a diákok számára, ha azokat a dolgokat tanulnák kiemeltebben, amelyeknek hasznát is veszik majd az életük során

Valljuk be őszintén, sok olyan tananyag van, amelynek semmi hasznát nem fogják venni a gyerekek a mindennapjaik során, s ezeket ők is tudják, így sokukat nem is érdekel, ezért nem is tanulják meg azt sem, ami a későbbiekben szükséges lenne. Hasznosítható tudást kell átadnunk diákjainknak.

Gyula: Mindenekelőtt biztosítani kellene minden iskola számára szakemberekből álló tanári kart. Ezek után javítani, modernizálni a felszereltséget, hogy ne kelljen sorban állni egy kellőképp felszerelt tanteremért. Letisztultabb tantervekre és tankönyvekre lenne szükség.

„Folytathatnám tovább a felsorolást, de ha jön az ukránosítás az oktatásban, akkor az lesz a legnagyobb problémánk” – emelte ki Gyula.

Mindenestre az tény, hogy a tanulók jobban szeretik az egyszerűbb dolgokat, és az interaktív, illetve játékos órákat. Ez pedig több szemléltetővel és modernebb felszereltséggel elérhetővé válna a legtöbb iskola számára.

Ildikó: Az a véleményem, hogy korszerű, modern eszközökkel, iskolai felszereléssekkel látványosabbá és érdekesebbé lehetne tenni a diákok számára a tanulást. Szerencsére azt tapasztalom, hogy az idősebb generáció is nyitott az új dolgokra. A modern technika nyújtotta lehetőségek mellett a megértés, figyelem és türelem kulcsfontosságú eszköz.

– A koronavírus-járvány miatt kialakult átmeneti online oktatási forma mennyire befolyásolja az oktatói munka, illetve a diákok tanulási eredményeinek a minőségét? Mik az eddigi tapasztalatok? Működik? Hogyan néz ki egy hetetek?

Barbara: Végezzük az online oktatást több-kevesebb sikerrel. A gyerekeknek videóhíváson keresztül elmagyarázzuk az adott tananyagot, küldünk segédanyagokat, de ez nem hasonlítható össze a tanteremben zajló tanítással. Nincs mindenkinek megfelelő internethozzáférése a beszélgetéshez, gyakran csak az írásban elküldött feladatok alapján tudjuk felmérni a tanulók tudását.

9 órától 12-ig órát tartok, de itt nem ér végét a tanítás, hisz van lehetőségük a gyerekeknek arra, hogy ha bármi nem érthető számukra a témával, házi feladattal kapcsolatban, akkor kérdezhetnek, s elmagyarázom. A gyerekek gyakran élnek is ezzel a lehetőséggel, így nincs olyan, hogy lejár a munkaidő, folyamatosan dolgozom/dolgozunk.

Ildikó: Időben létrejöttek a tanulócsoportok, apróbb kezdeti nehézségekkel, de nagyjából egy elég jól működő rendszert sikerült a pedagógusoknak kialakítani. A házi feladatokat fényképes formában ellenőrzik, én is ezt a módszert alkalmazom, és az órarend szerint haladva videóhívás keretein belül zajlanak az órák.

Gyula: az oktatói munka a kialakult helyzetben nem lett könnyebb. A Derceni Középiskolában több módszert is alkalmazunk, hogy átadjuk tanulóink számára a tananyagot. Minden tanár elkészíti a heti tananyagot és feladatokat a gyerekek számára egy dokumentumban, aztán ehhez küldjük a szükséges prezentációkat (ppt), videóanyagokat, különböző internetes forrásokat. Videoórákat is készítettünk néhányan, amelyek szintén felkerültek az iskola honlapjára. Ezenkívül Messenger-csoportokat hoztunk létre minden osztály számára, ahová a lefotózott jegyzeteket és házi feladatokat küldik a tanulók. A dolgozatírás a Classtime online rendszeren keresztül zajlik. A magyarországi és ukrajnai online órákra is felhívtuk a diákok figyelmét. A tanulási eredmények minősége nyilván nem ér majd el olyan szintet, mint ha tanórákon sajátítanák el az anyagot, de a szorgalmasabb diákok ügyesen dolgoznak otthon is. Az iskolánk csatlakozott a „Moja skola” elektronikus rendszerhez, ahol tudjuk osztályozni a tanulók teljesítményét, tehát nem marad érdemjegy nélkül a munkájuk.

– Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

Gyula: Ami a munkát illeti, szeretném folytatni, amit jelenleg csinálok. A tanári pálya mellett februártól belekóstoltam a tudósításba is, a Kárpátalja.ma hírportálnál dolgozom. Fontosnak tartom a közösségi életet, és megpróbálok tenni a helyi magyarság megmaradásáért, kulturális életének fejlődéséért. Februártól a KMKSZ Derceni Alapszervezetében tevékenykedem mint elnökségi tag.

Barbara: Jelenleg úgy gondolom, hogy Kárpátalján szeretnék maradni, itt dolgozni, folytatni a tanítást. Aztán majd meglátjuk, hogy alakul mindez.

Ildikó: Az életemben 1-2 éve már az útkeresés, és az önismeret van központi helyen. Vágyom új élményekre, nyitott vagyok a lehetőségekre, szeretném megtalálni a „helyem”. Szeretném sikeresen elvégezni a tanulmányaimat, családot alapítani, inspiráló nővé válni mások számára. Nem tudom, hol is fogom megtalálni a számomra készített utat. De hiszem, hogy bárhol is legyek, mindig lesz hova „hazatérnem”.

D. P.